Nem a jelnyelv és a különféle hangterápiák jutottak eszembe, hanem egy egyébként is zsúfolt héten adtak még némi gondolkodnivalót nekem. Hogy ki, nem tudom, feltételezem, hogy valamelyik szomszéd. Ugyanis névtelen levelet kaptam – pedig még címzettet se nagyon szoktam –, párom hozta fel a postaládából.

Ha az első két részt még nem olvastad: "Csalfa látszat (1. rész)"; "Csalfa látszat (2. rész)"

Beszélgettük azt is a gyúrónkkal, hogy leledznek többemberes csecsemők is, mint mesélése szerint az ő unokája. Anyósom hallott róluk a tévében, jómagam is olvastam a jelenségről. És egy szóval nem tiltakoznék, ha Áront is besorolták volna közéjük. Igazából szerintem a babák nagy százaléka ki tud ütni legalább két-három főt. Ezt mi magunk is átélhetjük egy-egy takarítós hétvégén vagy egyéb összejövetelen.

Ha az első részt még nem olvastad: "Csalfa látszat (1. rész)"

Másrészről nyilván megítélés kérdése is a kisded személyisége. Ha valaki rózsaszín szemüvegen keresztül nézi – hiszen az én vérem, az én génjeim –, akkor elképzelhető, hogy el tud tekinteni a zavaró tulajdonságai mellett. Ha valaki előtt egy manipulálható, babusgatható lényként jelenik meg, akkor szintén köd telepedhet a szemére.

Ha valahova megyünk, akár kenguruban viszem Áront piacozni, vagy rég nem látott rokonokat látogatunk, de ha hozzánk is betér egy „idegen”, mindenki megjegyzi, hogy milyen nyugodt kisbaba, mennyire irigyelni lehet az anyukáját. És ha állítom, hogy nem olyan szép a kép, mint ahogy elsőre tűnik, senki nem hiszi el. Gondolom, ez mással is megesett már.

Először az ideiglenes szót akartam használni, de rájöttem, hogy annak más vonzata van, így ennél az aprócskánál maradtam. Hiszen nem tűnök el végleg, jelentkezni fogok még bejegyzésekkel, csak – valószínűleg – nem olyan sűrűséggel, mint ahogy eddig tettem. Témáim fogytán már nem vállalom, hogy hetente kétszer cikket osztok meg veletek, de ígérem, hogyha jönnek a gondolatok, azt nem mulasztom el közölni.

Gondolok itt a baba-mama viszonylatra, és elmesélem, manapság hogy néz ki ez nálunk.

Ha az első két részt még nem olvastad: "A következő betegség (1. rész)"; "A következő betegség (2. rész)"

Eddig is tisztában voltunk vele, hogy a két szó szinonima, de most duplán beigazolódott az egyenlőség. Ugyanis a kisded nem kap levegőt, vagy túl sok nyála termelődik, vagy nem tudom pontosan, mi a problémája. Egy biztos: nem tud aludni.

Ha az első részt még nem olvastad: "A következő betegség (1. rész)"

Persze, ez még majdhogynem egy csecsemő, mitől is múlna el egy éjszaka alatt a magas testhője? Nem felnőtt ember, aki bevesz egy pirulát, kiszundítja magát, és jó esetben másnapra lesz olyan állapotban, hogy bemenjen dolgozni, nehogy megszólják, csúnya szemmel nézzenek rá, kirúgják, és ne haladjon a robot a cégnél. Mert sajnos vannak még ilyen középkori módszerrel embereket alkalmazó vállalatok, vállalkozók. De ez megint egy másik komoly téma. (Szerencsére sokan rájöttek már a kifizetődőbb, megfelelő alapanyaggal felszerelt verzióra is.)

Nem arra gondoltam, hogy az egész család kidőlt, kezdve a nagymamával, folytatva velem, majd a gyermek apjával, akivel aztán teleköhögtük és -tüsszentettük az egész lakást – jómagam olyan szinten, mintha a gyomrom akart volna kirepülni a számon –, elárasztva mindenféle kórokozóval szegény bébit és környezetét. Valahogy az lett volna a csoda, ha nem kapja el a nyavalyát.

Ha az első részt még nem olvastad: "Kifli és lekvár (1. rész)"

Valahogy egy idő óta reggelente rászoktam a lekvárra. Gyorsan megkenem vele a kenyeret, és egy bögre tejjel hamar lecsúszik. Így amíg Áron elnyammog vagy éppen kacsáskodik a maga sajtosán vagy avokádókrémesén, még fel is tudok öltözni, esetleg az edényeket is el tudom pakolni. Igaz, hogy rövid időn belül meg lehet éhezni tőle, de nem rossz találmány.