Ha az első részt még nem olvastad: "Kifli és lekvár (1. rész)"
Valahogy egy idő óta reggelente rászoktam a lekvárra. Gyorsan megkenem vele a kenyeret, és egy bögre tejjel hamar lecsúszik. Így amíg Áron elnyammog vagy éppen kacsáskodik a maga sajtosán vagy avokádókrémesén, még fel is tudok öltözni, esetleg az edényeket is el tudom pakolni. Igaz, hogy rövid időn belül meg lehet éhezni tőle, de nem rossz találmány.
Híres havi vásárunk pedig, véltem én, pontosan arra való, hogy megfelelő állagú és ízű, házi termesztésű gyümölcsből gondosan főzött, kellőképpen folyékony, de mégis sűrű csodát tudjak beszerezni. Mindez a gondolat addig kóválygott a fejemben, míg nem vettem meg, és otthon nem bontottam ki az első, majd a második és harmadik, de elképzelhető, hogy utolsó üveget.
Nagy favoritom a szilva, mert magas cukortartalma miatt cukor nélkül is tartósra készíthető, zamata se nem édes, se nem savanyú. Harmonikus. De minden gyümölcsre vevő vagyok, leszámítva milliók imádottját, a sárgabarackot. Azt csak nyersen fogyasztom szívesen.
Így nekifutásként szilva iránt érdeklődtem, miközben próbáltam magam halkra fogni, mivel a pici már elszenderült a kocsiban, és éppen hangokra nagyon figyelő korszakában leledzett. Elsőre egy nagyobb üveget pécéztem ki, mondanom sem kell, aranyárban mérték, hiszen „házi”, „termelői”, innen a szomszédból.
Aztán itthon jött a meglepetés, a feketeleves. A lekvárnak nevezett termékben ugyanis több volt a héj, mint a szirup. Amivel mindössze három gondom akad: 1. nem lehet kenni, 2. nem lehet a babának adni (nem mintha akartam volna, de végül is miért ne), 3. nem lehet süteménybe tenni. Hiszen ki akarja a lekvárt rágni? Persze, puha, de semmi íze és meglehetősen gusztusromboló.
Következő alkalommal nem állítom, hogy az összeset, ám jó pár árust megkérdeztem, és mind azt közölték velem, hogy nem szokták a szilva héját eltávolítani. De kérdem én: ennyi pénzért nem lehet átmenni rajta egy botmixerrel, vagy nem lehet átpasszírozni egy szűrőn?
Lehet, hogy eddigi életemben csak én voltam annyira konzervdobozba zárva, hogy nem találkoztam még „köpködős” szilvalekvárral, de tényleg nem ettem még így. Ennél már csak az eperlekvárként hirdetett műremek akasztott ki jobban. Édes nem volt, az tény, ez is cukor nélkül készült, azonban egész eperszemek potyogtak ki belőle… szinte nulla híg lével.
Na most, eperből már én is alkottam öntetet, és tisztában vagyok vele, hogy nem kell ahhoz igen sokáig a tűzhelyen tartani, hogy összeessen, majd szépen lassan szétomoljon. Úgyhogy a készítményt még mártásnak sem tituláltam volna. Nevetséges, hogy jóformán blansírozzák, aztán kézműves lekvár címszó alatt árulhatják. Nem tudom, ellenőrzi-e őket valaki, de engem ez felháborít.
Mindent el lehet adni, és az emberek meg is fogják venni, attól nem kell félni, de annyit kérnék tisztelettel, hogy az legyen az üvegben, ami rá van írva, és amit mondanak a tisztelt árusítók! Az ilyen nem lekvár, de még nem is dzsem, adjanak neki egy saját nevet, vagy bánom is én!
Ezek után senki sem csodálkozhat azon, hogy a lekvárt a boltban szerzem be, lehetőleg hazait, azokat is sorban próbálgatva. Sajnos szilvával nem találkoztam, de akadt egy-két finom darab. Sajnos a meggynek ott is beletették a héját, de legalább arányaiban passzolt nagyjából, tudtam kenni, és hát azért az nem akkora lepel, mint a szilváé.
Ha valaki mégis ismer olyan termelői lekvárt, ami fogyasztásra érdemes, az ne habozzon jelezni, továbbra is nyitott vagyok. Amit pedig a családom javasolt, hogy süssem meg magam a sütőben, olcsóbb, és olyanra kreálom, amilyenre szeretném. Igazat adok nekik, de időhiányban szenvedek, és nyilván a szezonban lehet és kifizetődő megejteni az ilyesmit. Majd egyszer talán erre is rászánom magam. Addig is várom a jó szerencsémet és a valóban kiváló portékákat.
Hamarosan folytatódik a babarovat!
