Ha az első részt még nem olvastad: "A következő betegség (1. rész)"
Persze, ez még majdhogynem egy csecsemő, mitől is múlna el egy éjszaka alatt a magas testhője? Nem felnőtt ember, aki bevesz egy pirulát, kiszundítja magát, és jó esetben másnapra lesz olyan állapotban, hogy bemenjen dolgozni, nehogy megszólják, csúnya szemmel nézzenek rá, kirúgják, és ne haladjon a robot a cégnél. Mert sajnos vannak még ilyen középkori módszerrel embereket alkalmazó vállalatok, vállalkozók. De ez megint egy másik komoly téma. (Szerencsére sokan rájöttek már a kifizetődőbb, megfelelő alapanyaggal felszerelt verzióra is.)
Hagyom a bébit, hadd szenderegjen, amíg bír, szüksége van a feltöltődésre. Későn kelünk, anyatejjel töltöm a pocakját, aztán hívom a rendelőt, hogy ott vannak-e még, tudnak-e fogadni minket. Az asszisztens készséges, én meg a náthától még nem igazán hallok, öltözünk, rohanunk, a reggeli ráér.
Két kisiskolás csak igazolásért jött, be is mehetünk. A doktor úr nincs a helyzet magaslatán, érdeklődik, hogy hány hónapos oltást kérünk. Ebből is megállapítható, hogy nem is tekint az elesett, piros szemű, fáradékony gyermekre, akiről messziről lerí, hogy nincs minden rendben nála.
Mondom, hogy beteg, elkapta tőlünk a kórt, kicsomagolom a felsőtestét. Megnézi, meghallgatja, Áron sírdogál, én közben ölelgetem, vígasztalom, megnyugszik, csak ne engedjem el. Az orvos nem kérdez semmit és nem is közöl semmit. A futószalag halad, sorakoznak az injekciókra. Mindenki ide-oda szaladgál, egy-egy szót eldobál, majd fut tova.
Nekünk is ennyi jut, néhány szám, hogy melyikből mennyit, meddig, kérünk-e még valamilyen receptet, milyen lázcsillapító van otthon. Kúp és narancsos szuszpenzió, kúp még jó lenne tartalékba. Nagyon jó. Nagyjából megjegyzem az elhangzottakat, mert tudom, hogy ismétlésre, szájbarágásra nem számíthatok. Megkönnyebbülök, amikor a vényeken is látom az adagolást.
Szórakozott professzornak tűnik és igen kedves. Rengeteget tesz a környezetéért, komoly szaktekintély, de mellette valószínűleg megőrülnék. Gyakorlatilag elküld minket. Mintha rabolnánk az idejét. Nincs lehetőség sem tudakozódásra, sem önkéntes információátadásra. Annyira nem tudom kérni, hogy ne antibiotikumot írjon fel.
Majd otthon rákeresek az interneten. Persze, hogy az. Kiválogatom a recepteket, belekukkolok a gyógyszeres fiókba. Csak a köptető szavatossága járt már le, azért elsétálunk. Az antibiotikumot nem váltjuk ki, a Calcimuscról a gyógyszertárban érdeklődök, ahol a hölgy felettébb segítőkész. Csupán nagyon keveset adhatok belőle a picinek – ha vörös a torka –, hiszen nagyobb gyermekeknek ajánlják először, és adhatom kanállal. Ez a kétszer egy ampullától nagyon távol áll!
Enyhén szólva nem vagyok elégedett a doktor bácsival, egyébként is inkább a házi gyógymódokra esküszöm, csak éppen azt nem tudom, hogy egy alig múlt egyéves babánál ezek közül melyiket milyen mértékben lehet alkalmazni. Magamon szívesen kísérletezek, de azért nála inkább bevált praktikákat használnék, amiket általában édesanyák szoktak a pöttöm gyerkőcüknél. Erre vonatkozóan azonban nem sok mindent találtam.
Várunk egy kicsit, mivel a bébi sem teljesen egészséges még, és én sem vezettem eddig az autónkat, amire tavasszal, nyáron szánnám rá magam, hogy kipróbáljam és megtanuljam. Aztán lehet, hogy felkutatunk egy másik gyermekorvost, ha továbbra sem értek szót és tudok eszmét cserélni a jelenlegivel.
Mert nem tudom, mennyire hajlítható el a rutinszerű szokásaitól, hogy egyből nyomja a kezembe – egyetlen kérdés nélkül – az antibiotikumos receptet. Nem hiszem, hogy sztetoszkóppal megállapítja, hogy bakteriális a fertőzés, de ha igen, akkor regélje el a tudományát, és ossza a nép között influenzaszerűen, hogy mások is felismerjék!
Én nem szeretném, ha Áronon nem segítene, amikor tényleg nagyon kell, ha megölnék a bélflóráját, és megértem a túlaggódó szülők előtt meghajló taktikát, a rövid ideig történő kis mennyiségű nyomatást, hogy csökkentsük a káros hatást, ha valaki elmagyarázza, és ha nem vagyok köteles elfogadni. De úgy látom, az orvosok egy valamit nagyon nem szeretnek: szabadságot adni. A döntést másra bízni. Arra, akinek akár az élete múlik rajta, vagy a gyermekéé. Én felfogom, hogy e mögött több éves tanulás és több évtizedes tudás rejlik, ám néha engedhetnének egy picit. Legalább afelé, akit ez érdekel, aki kapiskálja, aki érzi, hogy másként kéne.
Folytatás hamarosan!
