Szándékosan nem használtam a címben a „probléma” szót, mert próbálok pozitív benyomást kelteni. Már csak azért is, mivel jómagam is derűlátóbban éltem meg az elmúlt fél évet, mint az előtte zajlott egészet. Viszont nem titkolhatom azt sem, hogy most is adódnak megoldásra váró feladatok, bőséggel, másképpen, de el nem kerülhetően.

Ha az első két részt még nem olvastad: "Triciklink története (1. rész)"; "Triciklink története (2. rész)"

De eddig csak a kezdeti nehézségeket tárgyaltam. Pedig nem ez volt a fő a cél! Még a szerviz után újra nekiálltunk a szerelésnek. Ezúttal mindent „nagyítóval” megnéztem (volna). Ugyanis a képeken mindent lehet látni, csupán a lényeges dolgokat nem (mit milyen irányba, hogyan, stb.), ráadásul egy fia szöveg nincs hozzá. Vagyis néhol egy szó, hogy „katt”. Több helyütt kétszer is. Na, azoknál véletlenül sem kattan!

Ha az első részt még nem olvastad: "Triciklink története (1. rész)"

Biztos ki tudtuk volna cibálni valahogy, de nem akartuk kapásból tönkretenni azt az apró vacakot, amit aztán sehol nem találtunk volna az ég világon, de még hasonlót sem, hogy helyettesíteni tudjuk valamivel. Apa megígérte – hiszen mégis a kisfiáról van szó, ráadásul az asszony is labilis idegileg –, hogy másnap a belvárosi kerékpárüzletekben körbekérdez, hogy mit tehetnénk, tudnak-e segíteni.

Már Áron néhány hónapos kora óta nézegetem, szemezek vele, nagyon tetszett az ötlet, és mindenképpen szerettem volna neki egy triciklit. Korábban úgy gondoltam, hogy húzom a háromrészes babakocsival, amíg nem tud járni, aztán veszek egyet, és azzal fuvarozom, ha hosszabb távra kell vinni, nehogy kézben cipeltesse magát, mert úgy nem bírom (majd) el.

Amikor az édesanya sokat tartózkodik otthon egyedül a gyermekkel, aki körül forog az egész világ és ő maga, akkor gyakran megesnek olyan esetek, amikre furcsán tekintettünk akkor, amikor még nem voltunk részesei az anyai örömöknek, a babával kapcsolatos problémáknak és kétségeknek, és nem teljesen voltunk tisztában az apróságok fontosságával, felértékelődésével.

Áron szókincse természetesen egyre bővül, bár leginkább rövidítéseket használ, nem mondja ki a teljes szavakat, vagy levágja a végét, vagy tetszőleges betűket választ ki belőle, és teljesen ismeretlen, de érthető képleteket alkot. Legalábbis általában tudom, hogy miről beszél, mert mutatja is, utánam is mondja.

Ha az első két részt még nem olvastad: "Néhány dolog (1. rész)"; "Néhány dolog (2. rész)"

És amikkel korábban már foglalkoztam:

Ha az első részt még nem olvastad: "Néhány dolog (1. rész)"

Amiről nemrég két hírlevélből is értesültem, és aminek szintén nem igazán örültem, az az, hogy minden bizonnyal nem lesz másfél évesen szobatiszta. Bár a kezdetektől fogva, amikor már sok mindent értett és a maga módján kommunikált, érdeklődtem nála, hogy van-e valami a pelenkában, amit ki kell szedni (babanyelven: „van kaka?”), és néha a megfelelő választ is szolgáltatta, még odáig sem jutottunk el, hogy szóljon, ha valamit termelt, nemhogy előre jelezze.

Vagy ha már várod. Mindenki igyekszik kedvesen bíztatni, senki se fejezi ki, hogy egy őrült vagy, hogy ilyet vállalsz. A legtöbben nem is gondolják így, hiszen szép visszagondolni azokra az időkre, és milyen aranyos is tud lenni egy kisbaba. Főleg, ha nem nekik kell vele egész napokat eltölteni a négy fal között, és nem nekik bőg a nap nagy részében.

Ha az első részt még nem olvastad: "Hogyan kommunikáljunk a babával? (1. rész)"

Szóval az én hibám az, hogy egy ideig tűrök, egy ideig jártatom a számat, ölelem, elveszem a kezét, attól függ, milyen lábbal keltem fel, van, hogy egész nap bírom, máskor már reggel felforr az agyvizem, aztán kikelek magamból. Egyre hangosabban figyelmeztetem, majd üvöltök, a lábbelit meg a sarokba vágom.