Gondolok itt a baba-mama viszonylatra, és elmesélem, manapság hogy néz ki ez nálunk.

Mint ismeretes, Áron meglehetősen határozott egyéniség, ahogy a szaknyelv nevezi, talpraesett, de az édesanyjának sem kell messzire mennie egy kis makacsságért, vagy inkább ragaszkodásért az elképzeléseihez. 

A későbbiekben biztosan sok konfliktusunk fog még ebből alakulni, hiszen a tűzjegyeknél ez már csak így megy, de bízom benne, hogy mindezeknek köszönhetően a szeretet is nagy lesz közöttünk, mivel abból is képesek vagyunk a legtöbbet kihozni. 

Eddig nagyjából azért úgy véltem volna, hogy nálam van az irányítás, akkor is, ha néha talán ezt csak kierőszakoltam, vagy próbáltam ráerőltetni a csöppségre a saját akaratomat. Ám mivel az övét nem igazán tudtam megfejteni, valamit én voltam kénytelen kezdeni a problémákkal, helyzetekkel, és azt hiszem, általában sikerült is megoldani őket. Ráadásul igyekeztem arra figyelni, hogy ezek során a gyermeknek legyen a legjobb. És csak ezután következett a saját kényelmem. 

Most már, hogy fenti tulajdonságai mellett megjelentek nála a „hisztikezdemények”, kísérletezget a képességeivel és feszegeti a határainkat, olybá tűnik, hogy megpróbál minket vezetni, akár az orrunknál fogva is. Na de engem sem ejtettek fejre, ahogy azt is látom, hogy a csibész ravaszság ott bujkál a szemében. 

Valamiben azonban engednem kell, főként, ha olyan kompromisszumra tudunk jutni, ami senkinek nem okoz hátrányt, nehézséget, nem akadályozza a baba fejlődését. Ilyen volt például, hogy a legutóbbi betegsége óta nem hajlandó megenni a főzeléket vacsorára. Sajnos nem csak a sütőtököt utálta meg, vagy, mert megunta, vagy, mert már a most kaphatóknak igen rossz ízük van, hanem más zöldséget sem evett meg. 

Párszor próbálkoztam, hiszen egy ideig étvágytalanság is gyötörte, de aztán rátértünk a kenyérre, amit minden gond nélkül elfogyaszt. Ezzel tulajdonképpen megkönnyítve a dolgomat, hiszen nem kell annyi főtt ételt gyártanom, csak hamar egy szendvicset összedobni. 

És úgy érzem, a szoptatás is erre a sorsra jut. Ugyanis reggel és este már könyörgésre sem nagyon hajlandó türelemmel szívni. Elkezdi, majd elforog, mutogat, beszélget, nyöszörög, nyújtja a pelenkát, sőt meg is törli a mellemet. Holott evésre még nem igazán került sor. Átteszem a másikra, ugyanez pepitában. Az esetek 90 százalékában a küzdelem végére még be sem indul a tejleadó reflex. Inkább feladom. 

Aztán van, hogy utána még böki az ujját a párna felé, amit a feje alá szoktam tenni. Mondom, kisfiú, eddig birkóztam veled, most már késő. Hiába vagyok én magam toleráns, válaszolok a felvetéseire, de hiába kísérlem meg visszaterelni is, egyik sem jön be. 

Végülis a tápanyagtartalmára már úgysincs nagy szüksége, neki lelki vigaszt nem igazán nyújt, eddig is csak kínlódtunk vele, már én is eléggé unom. Csupán azért szerettem volna folytatni még, hogy a korai ébredésre legyen anyatej, ne apadjon el. De ezekkel a kóstolgatásokkal éppen az ellenkezőjét érjük el. 

Így az időpontokat előrébb hozom, és hamarosan szüntetem a reggelit, majd 1-2 hét elteltével az estit. És bízom abban, hogy a szervezet, ahogy eddig is, most is alkalmazkodni fog a körülményekhez, és amíg a bébi hajnalban fel akarja tölteni magát, addig rendelkezésére áll majd az alapanyag. 

Azonban ha mégsem, akkor sem ijedek meg, veszek egy lyukacsos itatópoharat, és megitatom 2,8-as bolti tejjel egy kicsit melegítve, úgyis nagyon szereti. 

A kérdésre visszatérve tehát véleményem szerint lehet a gyermek a főnök, ha az anyuka a tanácsadó. Kifejezheti a gyerkőc a szándékát, meg kell hallgatni a véleményét, és mindent mérlegelve lehet találni olyan közös nevezőt, ami mindenkinek megfelel, amihez mindenki tud igazodni, és ami mindenek előtt a baba céljait szolgálja – és ami a legfontosabb: – hosszú távon!

Hamarosan kisebb búcsú!