Ezt a témát is párom javasolta, bár bennem is körvonalazódott már a szükségessége. Nyilván poénnak szánta – na nem azt, hogy így zajlanak az események, hanem, hogy le is írom, ám én komolyan vettem, mint oly sokszor. Főként az utóbbi – már nem túl rövid – időben, amikor harapni tudok egy fél szóért is.

Szóval a férfiember megismer egy kedves kis teremtést, szerencsétlen esetben még feleségül is veszi, majd beépül a mindennapjaiba, átrendezi a jól megszokott életét, felforgatja és elfoglalja a lakását, megszabja az étrendjét, kritikákkal illeti és minden más cukiságot művel vele, hogy ne szaporítsam a szót a további felsorolással. Mindenki képzelje bele a saját gondolatait, ami a legfőként zavarja a hölgy jelenlétében. Illetve, ha másként közelítjük meg, csak a bajsza alatt. 

De itt még nincs is nagy probléma, túl lehet élni, kirándulások, utazgatások, étteremlátogatások, koncertek, édes kettes, barátokkal külön utakon, pihenés, pihentetés. Veszekedések is adódnak, ám megbocsátunk, szőnyeg alá söprünk, néha megint összecsiszolódunk, és kezdjük elölről az egészet. Hiszen ez a feladatunk, aláírtuk az anyakönyvet, jóban-rosszban. 

Küzdünk, sírunk, vigasztalunk, orvosokhoz járunk, olvasgatunk, tájékozódunk, körforgunk. 

Aztán rosszul leszünk. Elvileg émelygésnek hívják, ezt a fogalom ismeretének hiányában nem tudom azonosítani. Folyamatos, de nem kifejezett hányinger – nálam ez a definíció. Főzni képtelen vagyok, enni se sok mindent, inni meg pláne. Semmit, hiába kéne. De erről már szóltam. 

Teszt, nőgyógyász, hírközlés, öröm, meglepetés, hihetetlen. Vigyázok magamra, azonban az idegeim szétcincálása nem válik javamra. A titkot felhatalmazás nélkül továbbadják, indul a hisztéria. Sírok, elköltözök, dühbe gurulok, stb. Egyáltalán nem figyelnek rám, és nincsenek tekintettel az állapotomra. Érzékeny vagyok – hangzik a magyarázat. Nem kell a beazonosítás, a beskatulyázás és a közhely. Az ilyen magatartás normál státuszomban is enyhén szólva kiakasztott volna. De ezért is én vagyok a hibás! Hogy óvjam meg már most a gyermekemet? 

Félidőben a délutáni kényszermozdulatlanság alábbhagy. Előfordulnak hullámhegyek, -völgyek, de nem vészes. Nem jelentősebb, mint egyébként, ahogy a Hold ciklusa változik. A pocak nő, a felvehető ruhatár csökken, a bébiholmik halmozódnak az ágyon. Az otthon átrendezésen esik át, megérkeznek és összeszerelésre kerülnek a bababútorok. Felfúrjuk a falra a baglyos órát. Minden készen áll. 

Megszületik a kisfiú. Sír, sokat, rettenet hangosan. Fogalmunk sincs, mit akar. A könyvek inkább már csak díszek a polcon. Persze, előveszem, megnézem, azonban sokszor nem segít semmit. A válaszokat belül kéne keresni, ha ez eszembe jutna, vagy lelki ráhangolódással sikerülne. Ám ehhez hónapoknak kell eltelnie. 

Közben támogatnak, mosnak, főznek ránk, takarítanak helyettünk. Igyekszünk csendben lenni, néha inkább éhen halunk, nehogy felébresszük a kisdedet. Megy a szoptatás, büfiztetés, pelenkázás, altatás négyszög. Nagy a feszültség, a bizonytalanság, tombolnak az érzelmek, ebben tényleg szerepet játszanak a hormonok. Is. Folyamatos a leteremtés, szigorúak a szabályok, kell némi sterilitás a csecsemő miatt, így is elkap valamit. 

Aggódunk, hárítanánk a felelősséget, de nem tudjuk, ez a miénk. Legfőképp az édesanyáé, de továbbadni semmiképpen nem lehet. Mutogathatunk egymásra, szidhatjuk egymást, megoldani bármi problémát csak a mi feladatunk. Ám nem győzöm hangsúlyozni: inkább az anyukáé. És az újonnan érkezett hatalmas súly miatt szétfeszít az ideg. 

Kivel mással kiabálnék, mint aki ott van? Aki segít, aki megkísérel tenni valamit. Ami vagy egyáltalán, vagy nem elég jó, vagy ha megfelelő lenne is, az én Áronomnak nem tökéletes. Az elvárásaim másokkal szemben is magasak, ha a csemetéről van szó. Így Apa szerint természetesen elviselhetetlen vagyok, kiállhatatlan. Nem csodálkozok. Azt mondja, csúnyán beszélek és bánok vele. Épp az előbb említette, amikor már viszonylag régóta nem bántottam. 

Szóval igaz rám az Animal Cannibals slágerének refrénje – az utolsó sor kivételével. Meglehetősen bonyolultnak találtatok. A sárkányfejek növekednek, ám messze még a vége. Úgy tartja a szólás, hogy a hetedik akkor bukkan elő, amikor a nő fia megházasodik. Addig még lefolyik néhány köbméter víz a Dunán. 

A férfiaknak pedig azt tudom javasolni, ha ugyanígy látják az asszonyukat és hasonlóképpen vélekednek róla, hogy csipegessenek a türelem fájáról és szedjék elő legviccesebb énjüket, mert a nevetés csodákra képes. Egyrészt saját magukat is ki tudja húzni a gödörből, másrészt magukkal ránthatják a nejüket is. Az már – gondolom – túlzott kihívás lenne, ha arra buzdítanám őket, hogy érezzék át az anya helyzetét, de a kellőképpen bátrak és ambiciózusak ezzel is próbálkozhatnak. Hajrá!

Előkészületben: "Meglepetéstartogató"