Korábban már szóltam róla, hogy a szülésfelkészítő tanfolyamon (ha jól emlékszem, kifejezetten a gyerekgyógyász doktornő) arra buzdítottak minket, hogy próbálkozzunk. Bár kézenfekvő és hívogató, hogy az internetbe kapaszkodjunk, és onnan merítsünk megoldásokat a problémáinkra, mégis inkább hagyatkozzunk a megérzéseinkre. (Már, ha vannak – teszem hozzá.) Mert minden gyerek más, egyedi és megismételhetetlen.
Utóbbival nyilván egyet kell értenem, többek között azért is, mert nagyon szépen fogalmaztam meg. ;-) Ennek ellenére – mint ismeretes – rengetegszer fordult elő velem, hogy bújtam a világhálót, órákig, napokig, hogy valamit találjak, hogy hasonló gondra bukkanjak, mint ami nálunk adódott. Az elején sokszor csodálkoztam is, hogy minden már megtörtént valakivel. Mindig akadt legalább egy kérdés, egy vélemény, ami tükrözte az aktuális szituációnkat. Némiképp meg is nyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.
Tehát nem gondoltam hiábavalónak. Sokszor vettem ötleteket, alkalmaztam javaslatokat – természetesen ránk szabva. Hiszen honnan is tudhatnám, hogy mikkel lehet kísérletezni? Közelről még nem sűrűn találkoztam ilyen csöppségekkel, valahogy tartottam is tőlük. Hogy nem tudok velük mit kezdeni, nem lehet még velük beszélgetni, de ha már igen, akkor is miről, stb. Az ember nem akarja véletlenül sem bántani, rosszul fogni, badarságot beszélni, sírni látni. A közhelyeket pedig inkább hanyagolnám.
Aztán eljött az idő, amikor több olyan helyzetünk, nehézségünk vagy furcsaságunk jött elő, amihez hasonlót sem olvastam. Viszont végignéztem több száz kommentet, lüke felvetéseket, szokásos aggodalmakat, és rájöttem, hogy erre semmi szükségem. Ez nem én vagyok, az érdeklődők gyermeke nem az enyém. Különben is, unom. Mit érdekel Kati Bencéje vagy Jóska Pista Zoéja? Főleg, ha egészen más dolgokkal küzdenek, vagy nincs is semmi bajuk, csak beszélgetni akarnak egy fórumon.
Hónapok kellettek ahhoz, hogy az orvos hölgy véleménye és ajánlása mellett tegyem le a voksomat. Óriási mennyiségű információt kellett bekebeleznem, és némi önbizalmat szereznem egy olyan témában, amivel eddig egyáltalán nem foglalkoztam, és amihez talán a mai napig nem értek. De jelen pillanatban ez a hivatásom, és szeretném ebben is a legjobbat kihozni magamból. Úgy érzem, most már sikerült felépítenem egy olyan tudásrendszert, amire támaszkodhatok, ami megfelelő alapként szolgál.
Innentől kezdve tényleg indulhat a próbálgatás, saját tervek kidolgozása és megvalósítása. Manapság már nagyon ritkán pötyögök a keresőbe babás ügyekben. Inkább csak kedvtelésből, vagy ha valami újdonság történik, amire választ remélek. Többször csak legyintek, előhúzok valamit a tarsolyból, vagy mondogatom magamnak, hogy meg kell kérdezni a védőnőt. Amit aztán úgyis elfelejtek, amikor ott vagyok.
Amik viszont fontosak szerintem, a nagyszülők – akár halvány – emlékei. Feljegyzésekből vagy derengésekből, hogy mikor bújtak ki az első fogacskák, mikor történtek meg az első lépések, hogy haladtunk a mozgásfejlődés útján. Mert a genetika azért nagyban meghatározza ezeket a mérföldköveket. És egyébként is jó hallani és tudni is. Mi is voltunk kicsik, aranyosak, huncutok és nekünk is voltak harcaink, amiket meg kellett vívnunk, vagy ekkora korunkban még inkább a szüleinknek.
Az pedig, hogy mikor tudom átalakítani a napirendünket, és mikor lesz elegendő és megfelelő időpontban lezajló a két alvása Áronnak, vagy hogy meddig lesz elég a tejem a reggel-esti (és hajnali, vagy esetleg plusz egy éjszakai) szoptatás mellett, a jövő zenéje. Befolyásolni úgysem nagyon tudom, tehát jobban teszem, ha hagyom, hadd formálódjon magától. És nyugodtabb lelkiállapotban az anyatej sem biztos, hogy szűk határidőn belül teljesen elapad. Meglátjuk.
Előkészületben: "Hozzátáplálás még"
