Amikkel kapcsolatban szintén annyi közhely kering, annyi fantasztikusan vicces videó forog az interneten, rengeteg szakértő és laikus mondja el róla a felfedezéseit, megállapításait, tapasztalatait. Mielőtt az ember nekiállna a saját csemetéjét gondozni, úgy érzi, már mindent tud a témában, egy igazi babasírás-elemző, és nem érheti meglepetés.

Erre vonatkozóan mesélte el több ismerősöm, hogy eleinte nehéz a babával, de aztán ahogy megismered a jelzéseit, az első 2-3 héten (vagy inkább 2-3 évben), egymásra hangolódtok, és megy minden, mint a karikacsapás. Hát azt sem próbáltam még. 

Ahogy már beszámoltam róla, az elején mintha még működött is volna a jelzőrendszer és nagyjából a megértés is. A kórházban egy apró rívásból – oda se nézve – éreztem, hogy valami kényelmetlenség érte Áront, beakadt a lába a rugdalódzóba. És tényleg. Kiszabadítottam, nem volt semmi gond. 

Aztán hallgattam a sírásait, odafigyeltem. Megkíséreltem elemezni, megkülönböztetni, később diktafonra is felvettem. Való igaz, idegesít, és nem tudok ettől elvonatkoztatni, zavar. De úgy gondoltam, ha később visszajátszom, jobban ki tudom szűrni, mit szeretne. Az esti nyűgösségét is rögzítettem. Teljesen más volt, mint a napközbeni éhes ordítás. És mégis ugyanúgy enni akart. Levontam a következtetést, hogy az én babám legalább három eltérő hanggal jelzi az üres pocakját. (Eleinte csak nyekergett, késő délutánra pedig teljesen szétesett a ritmus.) Ugyanakkor más riasztás nem volt. 

Persze ebben az is szerepet játszhatott, hogy már az elején megkértem a kisfiút, hogy csak akkor bömböljön, ha éhes. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy később a fáradtságát, a túlhevültségét, a levegőbeszorulást vagy bármi mást ne így fejezett volna ki. Hiszen ez a kommunikációs csatornája. Még 7 hónaposan is. 

Ennyit a cikkekről, a filmekről, a kezdőbetűkről és az édes, kifejező babapofikról. Ám léteznek más eszközök is: gesztusok, mimika, végtag- és testtartás. Végtelen a tárház. Ezeket is nagyítóztam. Ahogy írom, nem túlzás, semmi. Amikor üvölt, automatikusan feszíti magát, teljesen mindegy, hogy mi a kiváltó ok, mi a problémája. Az arcával akár pókerezhetne is. Kezei, lábai megállíthatatlanul járnak, semmi különös. 

Egyetlen jelzése talán a szemdörzsölés. Hurrá, legalább az ismeretes, mikor álmos! Korai az öröm. Áron ezt csinálja, amikor aludni akar, amikor enni, és kakilás előtt is. (Ráadásul sokszor vörös a szemhéja, mégsem bír elnyugodni.) 

Jó, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a bébi nem volt hasfájós. Egyszer kiabált úgy, hogy bárki rájöhetett volna, hogy fájdalma van. Tényleg húzta a lábát a hasához, és rettenetesen sajnálatra méltóan nézett ki. Azt hiszem, egy kis masszírozás segített neki, na meg a ringatás, hurcolás. Igen, úgy vélem (és bízom benne), az erős kínt, a betegséget egy anya észreveszi. Én még azt, ha szorult helyzetben van. Nemrég mosogatásnál is biztos voltam benne, hogy valahol bennragadt. A kiságy alól halásztam ki. Az csak később tűnt fel, hogy ez által az ágyneműtartót is kitolta… 

De hogy mikor kíván szopizni, mikor ágyba menni, mikor szomjas, mikor van melege, mikor fázik, mikor fogzik, mikor unatkozik, mikor fúj a szél és jönnek-mennek a frontok, arról a mai napig fogalmam sincs. Az első kettőben segíthet a napirend, ha éppen nem borult fel. A többinél teszek ezt-azt, még egy harmadikfélét, aztán vagy sikerül megfejteni, vagy nem. Vagy elmúlik a gond magától, vagy megszüntetem, vagy jelentőségét veszti (mert elérkezik a következő). 

Talán egy kívülállónak könnyebb, vagy én vagyok ennyire tehetségtelen, de Áron jelmentessége ellenére nagybátyám, amikor először meglátogatott minket, simán megmondta, mi a baja. Mi csak bámultunk, kérdezgettük a gyermeket (nem mintha választ reméltünk volna), ő meg odabökött. Mindenbe beletrafált. Látta, és beazonosította, hogy ő is hasonlóan reagál ezekre a nyűgökre nagyban. Varázsló. (Vagy vehetett volna egy lottószelvényt.) 

A másik nagy dilemmám ezzel a rejtvényesdivel az, hogy mindenhol azt hangsúlyozzák, hogy nézz és fülelj, főleg ha azt óhajtod megtudni, mikor álmos már tényleg annyira a gyermek, hogy ha leteszed a kiságyba, el is pihen, legalábbis záros határidőn belül. De kérdem én: más dolga nincs az ember lányának? Nem ülhetek, állhatok ott (minden egyes) egész nap mellette, hogy lessem minden mozzanatát. Sejtésem nincs, kinek van erre kapacitása és türelme. 

Viszont sokat szövegelek a bébihez. Mindig elmagyarázom neki, hogy azt szeretném, ha egyértelműen kifejezné magát. Ha a különböző nehézségeihez különböző hanghatásokat, betűkapcsolatokat, taglejtéseket, grimaszokat produkálna. Hogy tudjak rajta segíteni. Ezidáig nem vezetett eredményre. Magában mosolyog rajtam. Az elején még meg is mutattam neki, hogy mik a szokásos (könyv szerinti) szignálok. Apa is kinevetett. 

Lehet, hogy rossz példán okulva, de arra a véleményre vagyok kénytelen helyezkedni, hogy amíg a baba maga sem tudja, hogy mi gyötri, néha jelentősebb indok nélkül is pityereg, és nem képes egzaktul közölni a problémáját (annak megoldási módjával együtt – na jó, egy kicsit sokat várok), addig enyhén szólva is nagyképűség azt állítani, hogy az édesanya mindig száz százalékos bizonyossággal tudja, hogy mi a csecsemő panasza. 

Azt kell gondoljam, hogy aki ezt kijelenti, téved. Elképzelhető, hogy igyekszik orvosolni a sirámokat, megeshet, hogy jókor eteti, itatja, teszi tisztába, fekteti le a babát, vagy takarja be, mert lerúgta magáról a plédet. De lehetséges, hogy akkor is kakis lenne, ha öt perccel korábban nézné meg, és minden percben újra rátehetné a takarót, mert folyamatosan ledolgozza a gyermek. És az is lehet, hogy valaki minden nyöszörgésnél felkapja a kisdedet, aki ettől elcsendesedik, melytől olybá tűnik, mintha megoldottuk volna a gondját. Ez is megállhatja a helyét egy végső megfejtésnek. 

Azonban ha valaki azt nyilvánítja ki, hogy a bébije minden egyes nyikkanását, levegővételét felismeri, és rögtön, elsőre tökéletesen lekezeli, személyesen kell meggyőznie róla. Addig csak mese habbal. Én pedig két lábon a földön állok. (Áront meg beszélni tanítom.)

Előkészületben: "Apának se lehet könnyű"