Van az a vicc, amikor a teniszmeccsen az egyik néző odaszól a szomszédjának:
- Hát az a lány meg hogy néz ki?!
- Az nem lány, hanem fiú!
- Honnan tudja, maga az apja?
- Nem, én az anyja vagyok!
Nem mintha nálunk ez az eset fennforogna, csak eszembe jutott. :-) Bár arra már volt példa, hogy Áront kislánynak nézték vagy gondolták. De ez is büszkeséggel töltött el, hiszen egyből azt a következtetést vontam le – mint abszolút elfogulatlan szülő ;-) –, hogy olyan szép, mintha lány lenne. És így vélték a rosszul tippelők is.
Félretéve a tömjénezést és bevezetve a témát, utalnék arra a már korábban megemlített történésre, amikor a kórházban egy nővér felhívta rá a figyelmemet, hogy nekem kell megoldanom a kisbabával kapcsolatos minden problémát, mert én vagyok az anyja! Kellett, hogy tudatosítsa bennem, hiszen azt hittem, segítségre számíthatok, azért vannak ott. Mint kiderült, nem minden szinten. Vagy szinte egyáltalán nem. Sebaj, akkor is kitaláltam valamit, és azóta is ezt a foglalkozást űzöm a nap 24 órájában.
Egy idő után rájöttem és megtapasztaltam, hogy mennyire igaz és fontos ez a kijelentés. Hogy hiába mond bárki bármit, példálózik a saját gyermekével vagy a szomszédjáéval, vagy valakivel, akiről egyszer hallott valakitől, aki már látta, felelősséget senki nem vállal érte! Az az enyém, száz százalékig! Nem az apáé, nem a nagyszülőé, nem a környéken lakóé, hanem Anyáé! Mint ahogy ő szenvedi el esetleges hibás döntéseinek következményeit is (pl. ordítás).
Ötletelhetnek, javasolhatnak, szidhatnak, moroghatnak, egyet nem érthetnek, értetlenkedhetnek, beszólhatnak, hülyének nézhetnek, megbánthatnak, tényleg akármit tehetnek, de hogy mit csinálok a gyerekkel, mikor etetem, altatom, milyen ruhát adok rá, mit adok neki ebédre vagy vacsorára, hogyan próbálom támogatni és nevelni, azt csakis én tudom kitalálni, csakis nekem kell megterveznem és véghez vinnem. Aztán, hogy a kisfiú mennyire vevő rá, az már egy másik kérdés. Majd elválik.
Sokat nézegettem az interneten, keresgéltem, kutakodtam, több embert meghallgattam, másoktól vártam a válaszokat, egy kicsit könnyíteni akartam a helyzetemen. Másrészt pedig sokáig bizonytalan voltam, nem tudtam, mikor mit csinálok jól vagy kevésbé. Ezért előfordult, hogy eltértem az irányunktól, másként tettem, mint ahogy én cselekedtem volna. Ez sosem vezetett célra. Aztán megijedtem, hogy a gyerek megfázik, éhezik, túlzabálja magát vagy bármi baja lesz.
Többször megfogadtam, hogy kizárólag magamra hallgatok. Aztán mégis beleestem ugyanabba a csapdába. Ma már nem hagyom magam. Hónapok teltek el, míg kiépült az anyasággal kapcsolatos önbizalmam. Én vagyok a leghosszabb időt a gyermekkel, én ismerem minden mozzanatát, reakcióját. Tehát nekem kell megmondanom, hogy mikor mi lesz vele, akkor is, ha éppen más vigyáz rá. És akkor is, ha ez másnak vagy a harmadiknak nem tetszik.
Én vagyok tisztában vele, hogy hogyan kezdtük el és hogyan szeretnénk folytatni. Ennek a menetnek minden részletébe senki sem láthat bele (lehet, hogy nem is akar vagy képes, vagy lehetséges), még akkor sem, ha igyekszem a szűk családdal (nyugtatást várva) minden aggodalmamat megosztani, és természetesen Áron tekintetében minden apró örömteli újdonságról beszámolni.
Kissé tartok is tőle, hogy az erőre kapott határozottságom és ezen álláspontom a későbbiekben összeütközéseket szíthat. Ugye a kisdedet egységesen kéne kezelni, legalább a nagyobb dolgok vonatkozásában. A kemény kobakok, a kimozdíthatatlan megrögzöttség, a hirtelen fellobbanó ideák ennek a hatalmas ellenségei.
Ahhoz azért még plusz energiákat kell gyűjtenem, hogy vitába szálljak, és ha szükséges, felvegyem a kesztyűt. De folyamatban van, és úgy vélem, egy-két hónapom még adatik hozzá. Aztán, ha felgyűlik a harag, úgyis kifakad… Csak győzzem a véleményem becsomagolni. Nem árt némi tigrisség, ha az ember lánya a fiát akarja megvédeni (akár a majdani rossz tulajdonságoktól). Ha már magamat nehezen tudom érvényesíteni, indulhat a fejlődés e téren. Hajrá!
Előkészületben: "Minden második nap"
