Áronnak 3 hetes kora után egy nap este 10 órakor „megjött az értelme”. Lehet, hogy magától akkor akart volna kibújni a pocakomból, vagy legalábbis a császármetszés kiheverésével együtt eltelt egy bizonyos idő, de addig csak merengett a távolba, sírt, aludt, evett, ahogy tudott és termelte a piszkos pelenkákat.

A mai napig rengeteg rajongója van a Játék határok nélkül című egykori televíziós műsornak, nem feltétlenül annak bikás változatát értve, hanem inkább az eredetire vonatkoztatva, akkor is, ha ez részben nosztalgia, és akkor is, ha valóban egy értékes, érdekes, változatos, izgalmas eseményt akartunk vagy akarunk szemlélni.

Ritka kritikák bármilyen témában és műfajban, ami éppen kikívánkozik belőlem.

Míg az első félévben tényleg érdemes nagyjából szem előtt tartani a védőnői státuszvizsgálatok kérdéseit, figyelni az esetleges mozgásbeli késedelmeket, lemaradásokat, hogy időben lehessen intézkedni egy felmerülő probléma esetén, és még könnyen orvosolni lehessen, addig véleményem szerint a további izommunkát igénylő megmozdulások és készségek nagyobb szórást mutatnak, a gyermekek igen egyéniesednek.

Mi, szülők, nagyon szeretnénk, ha lenne valami tényleg minden esetre bevethető praktika gyermekünk hangos jelzésére, amitől varázsütésre elmúlna az összes gond, és a baba mosolyogva nézne ránk üvöltés helyett. Ilyen talán még a mesékben sem létezik, viszont górcső alá venném, hogy nálunk néha mi vált be sírás ellen.

Arról már volt szó, hogy az anyasággal összefüggésben milyen lelki terhek rakódnak az emberre, és ezt mennyire lehet elviselni párként, nagymamaként vagy szomszédként. Na jó, részletesen utóbbiakra nem tértem ki, de nyilván nekik sem könnyű a helyzetük egy viszonylag friss kismama mellett.

Megdöbbenve olvastam az ígéretemnek megfelelően kötelezően átrágandó kommentekben, hogy mivel a gyermek csak kb. 20 évre érkezik a háztartásunkba, ezért kevésbé fontos szereplője a családi egységnek, mint a férj és a feleség. Mert a fiatal(ok) kirepülésével ketten maradnak otthon, és néznek egymásra mint idegenek. Ott valami rég nem működött, ahol ez megesik, teszem hozzá, de nem erről szeretnék beszélni.

Érdeklődésemre párom azt vetette fel, hogy beszéljek a közelgő nagy ünnepről. Jó, mondom, de azon belül miről? Aztán eszembe jutott a blogajánlókban megjelenő kérdés, hogy kapjanak-e a gyermekek ajándékot, vagy sem. Mivel nálunk is felmerült a téma, megosztom veletek az ezzel kapcsolatos véleményemet, tapasztalataimat és a kialakulóban lévő gyakorlatot.

Főleg, ha a békésen szundikáló gyermekemet ébresztik fel vele. Ami neki is ugyanolyan ajándék (lenne), hiszen ki tudja pihenni magát. És nekünk is egy csöppnyi idő, amíg tudunk mással foglalkozni, esetleg szintén sziesztázni, vagy úgy egyáltalán – létezni.

Páromat volt kollégája, amikor a telefonban úgy köszönt el tőlem és Árontól, hogy „vigyázzatok magatokra”, a maga stílusában úgy leteremtette, hogy a lába nem érte a földet. Már hogy tudna vigyázni magára egy pár hónapos csöppség?! Azért van otthon vele az anyja, hogy ő gondoskodjon róla és óvja mindentől, amitől csak lehetséges.