Megdöbbenve olvastam az ígéretemnek megfelelően kötelezően átrágandó kommentekben, hogy mivel a gyermek csak kb. 20 évre érkezik a háztartásunkba, ezért kevésbé fontos szereplője a családi egységnek, mint a férj és a feleség. Mert a fiatal(ok) kirepülésével ketten maradnak otthon, és néznek egymásra mint idegenek. Ott valami rég nem működött, ahol ez megesik, teszem hozzá, de nem erről szeretnék beszélni.
Azt hiszem, a fenti agyamentséget valami 21. századi igen okos pszichológus találhatta ki, és a mai technikai feltételek között nem volt nehéz szétszórnia fenomenális nézetét, a fejekbe elültetnie olyan szinten, hogy kigyomlálhatatlan legyen.
Nem akarok újabb vita elindítója lenni, ám nem tudom a véleményemet eltitkolni és az indulataimat kordában tartani e téma vonatkozásában.
Aki az első mondatban írt álláspontra helyezkedik, talán jobb lenne, ha még a gyerekvállalás előtt elgondolkodna azon, hogy valójában mit is szeretne.
A gyermek ugyanis nem egy tárgy, nem egy eszköz, nem egy háztartási gép, amit megveszünk 3-5-10 évre, majd amikor elromlik, nem hívunk hozzá szerelőt, mivel a javítási költséget felesleges kifizetni, és inkább vásárolunk egy újat! És nem is egy kutya, aki sajnálatos módon valóban csak tizenegynéhány évet tölthet velünk.
A babáról az első esztendőben gyakorlatilag olyan szinten kell gondoskodni, mint egy magatehetetlen kisemberről, hiszen az. Aztán továbbra is pátyolgatni kell, felügyelni, tanítgatni, nevelni. Nem magunknak és nem mások bosszantására, nem a házastárs elhanyagolásának kárára, de foglalkoznunk kell vele, hiszen még mindig csak egy kisgyerek (lesz).
Majd észrevétlenül kamaszodni kezd, és eléri a felnőttkort. Lehet, hogy elköltözik, lehet, hogy távoli városba kerül egyetemre, főiskolára, lehet, hogy korán alapít családot, de SOHA NEM SZŰNIK MEG A SZÜLŐK SZÁMÁRA GYERMEK LENNI.
Ha kiszáll a fészekből, ha a tengerentúlra utazik, ha ott is marad, akkor is tudnia kell, hogy számíthat ránk, hogy támogatjuk mindenben. Hogy ha segítségre van szüksége, akkor felemeli a telefont, bekapcsolja a számítógépet, vagy felül a következő járatra, és van egy hely, van két személy, ahova bármikor hazamehet, akiknek a vállán kisírhatja magát, és akikkel megoszthatja legnagyobb örömeit.
Ugyanis a gyermekvállalás, -gondozás és -nevelés véleményem szerint erről szól. Nem időleges feladat, nem videokölcsönzés, autóbérlés vagy a lakáshitel törlesztése, melyek közül utóbbi néhány famíliát kényszeredetten egyben tart.
Anya és apa kapcsolatára visszatérve létezik egy olyan formula is, miszerint a megromlott viszony, elhidegülés ellenére addig egy fedél alatt maradnak, amíg a fiaik, lányaik bizonyos mértékig fel nem cseperednek, hogy „rendes körülmények” között történjen ez meg, aztán pedig különválnak útjaik. Ez is egyfajta lehetőség, életforma, ami elfogadható, természetesen kizárólag akkor, ha intelligens ember módjára tudják ezt véghezvinni. De úgy vélem, ennek ez a lényege.
Továbbá említhetném ellenpéldaképpen a mamahotelben lábat lógató 40 éves férfiakat, ami szerintem egyáltalán nem ideális, viszont nagyon is valóságos helyzet. Ez esetben jócskán elszámolhatja magát, aki 20 évben maximalizálja utódja ellátásának szükségességét.
Ez körülbelül olyan eszme, mint amikor a szülők a saját elmulasztott esélyeiket és ki nem élt vágyaikat akarják ráerőltetni a gyerekeikre, vagy azért szeretnének egy bébit, mert az „olyan cuki”, aztán leragadnak ennél a sornál, és nem bírnak mit kezdeni egy nagyobb lurkóval.
Azt hiszem, ebben a témában is a felelősség a kulcsszó. Hogy felmérjük, mire vagyunk képesek, mik a kilátásaink, és a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. Akármennyi időnk is van erre. Mert az ide kapcsolódó kampányszöveggel egyet kell értenem: „Szülőnek lenni életre szóló kaland!” Amely mondatban annak függvényében változhat a hangsúly, hogy ki mit ért az utolsó szó alatt, de mindenképpen igaz!
Előkészületben: "Az anyaság kisebb-nagyobb nehézségei"
(A következő bejegyzés megjelenésének időpontja az ünnepek miatt erősen bizonytalan. Még egyszer mindekinek békés karácsonyt! :-))
