A mai napig rengeteg rajongója van a Játék határok nélkül című egykori televíziós műsornak, nem feltétlenül annak bikás változatát értve, hanem inkább az eredetire vonatkoztatva, akkor is, ha ez részben nosztalgia, és akkor is, ha valóban egy értékes, érdekes, változatos, izgalmas eseményt akartunk vagy akarunk szemlélni.
Amikor pedig felmerül a kérdés, hogy most miért nem gyártják legnagyobb bánatunkra, a válaszban mindig szerepet kap a pénz. Arra hivatkoznak, hogy hatalmas költségeket igényel, hiszen a szervezést azért könnyebb lenne megoldani. Gondolom én, teljesen laikusként, akinek az ég világos semmi köze nincs a tévéhez vagy bármi ehhez kapcsolódó iparhoz. (Még nézés szintjén se nagyon.)
De érdeklődnék: Az nem kerül sokba, hogy ilyen-olyan embereket luxuskörülmények között látnak el heteken, hónapokon keresztül, nem gyenge tetőt adva a fejük fölé és szem-szájnak ingere lakomákkal kényeztetik őket, csak hogy bámulják kockás vagy petyhüdt hasukat, óriási vagy lapos mellüket, és hallgassák filozofálgatásaikat, fantasztikus intellektusukat, veszekedéseiket, káromkodásaikat?
Mert ez kell a népnek?! Persze, panem et circenses! Ezeket a szórakoztatógyári termékeket nem azért találták ki vagy másolták le külföldről, mert előzetesen felmerült az igény rájuk, hogy jaj, de kukkolnám a meztelen feneküket, vagy ahogy tépik egymás haját. Hanem szépen lassan a magyarok „kultúrájává” (is) vált.
Amikor elkezdték ezeket az adásokat, még nem lehetett több száz csatorna közül választani, Mari néni és Jóska is kettő között kapcsolgatott, mert azok voltak a menők, arról tudtak beszélgetni a ház előtt a padon meg az iskolában, függetlenül attól, hogy Jóska kitűnő tanulónak és különösen értelmes gyereknek mutatkozott, ám ő sem akart kimaradni a traccspartiból.
Aztán meghonosodtak eme csodák hazánkban, unásig dugták le a torkunkon a Való Világot és a Big Brothert, amiből jómagam egy részt sem láttam. Innentől fogva nincs visszaút, nehezen lehetne visszaterelni az embereket a „normális” programok elé. Talán tiltakoznának is, ha valami szellemi portékát bocsátanának a rendelkezésükre.
Eleve nem kellett volna belevágni, de hát elképesztő lóvét vasalhattak be belőle. Az üzlet, az üzlet. Lehet, hogy csak a múlt szépíti meg, azonban az első magyar valóságshow, a Bár – bár abban is leledztek „furcsa” szereplők – még tűrhetőként él az emlékezetemben. Nyilván nem is ültem naphosszat előtte, inkább csak bele-beletekintettem.
Manapság az Exatlonba futottam bele. A szabályokat nem ismerem, kizárólag a hangot levéve vagyok hajlandó vacsora közben nézni (amíg nem indul a Legyen ön is milliomos), nehogy megzavarják békés üldögélésemet egy-egy esetleges picsogással, felesleges (mű)balhéval, beszólogatással, de maguk a játékok szimpatikusak.
Viszont ezeket a sportos alakokat is elvitték Dominikára… Biztos kaptak adókedvezményt, meg el tudom képzelni, hogy a helyszín is már nagyjából adott volt mondjuk egy más országbeli banda nyomvonalán, de azt nem gondolom, hogy olcsó volt kihozni a műsort. Oké, a főnyeremény 20 millió forint, míg a milliomosban egy stúdióban karba tett kézzel csücsülve is el lehet tenni akár 50 milliót, de nem hiszem, hogy ezen múlik.
Természetesen a Játék határok nélkülben több ország több atlétáját kéne vendégül látni, vagy elszállásolni, egy komoly pályát felépíteni, azonban a résztvevő államok tévétársaságai össze tudják dobni a büdzsét, nem egy adónak kéne finanszíroznia az egészet. Megértem, ha azt például nem lehet megoldani, hogy – mint régen – minden egyes „nap” más város csapatai vegyenek részt a versenyeken (bár közelebbi, szomszédos körökben ez sem lehetetlen), hiszen önköltséggel valószínűleg ezt nem vállalják, fizetni pedig húzós lehet. De valahogy biztos kivitelezhető a terv, csupán néhány józan paraszti ésszel megáldott honpolgárnak kéne összefognia hozzá, és meggyőzni egy-egy tévégurut. (Feltételezem, utóbbi a nehezebb.)
Nem tudom, rajtam kívül van-e még, aki ilyennel foglalta el magát, vagy emlékszik rá, de év(tized)ekkel ezelőtt az új év első napjaiban híres magyar – külön férfi és női – sportolók mérték össze a tudásukat különböző ügyességi feladatokban. Ahhoz sem volt szükség másra, csak egy tornacsarnokra és némi kreativitásra. És a hozzám hasonló embereket megnyerték maguknak a sallangmentes, könnyed szórakoztatással, ahol mégis volt miért és kikért szurkolni.
Ilyen egyszerű (lenne). Is lehetne. De a pénz beszél, amit a „finom” műsorokról lemondva megspórolnak, hogy beleöljék valami közönségesebbe.
Hamarosan folytatódik a babarovat!
