Arról már volt szó, hogy az anyasággal összefüggésben milyen lelki terhek rakódnak az emberre, és ezt mennyire lehet elviselni párként, nagymamaként vagy szomszédként. Na jó, részletesen utóbbiakra nem tértem ki, de nyilván nekik sem könnyű a helyzetük egy viszonylag friss kismama mellett.
Most mégis ismét az édesanyákat venném górcső alá, illetve a leendőket figyelmeztetném, hogy nem minden leányálom egy kisbabával, viszont idővel tényleg elbillen a mérleg a pozitív irányba, és a sok édesség, ügyesség, okosság elfeledteti, de legalábbis felülfirkálja a rengeteg sírást, kínlódást, bizonytalanságot, tépelődést, hajtépést.
Kezdhetnénk például a terhességgel és a szüléssel, ami fizikailag és pszichikailag is megterhelő lehet. Csak röviden: rosszullétek, gyengeség, szédülés, étvágytalanság vagy kívánósság, egyre növekvő pocak, feszülő hólyag, fájó hát, derék, duzzadt lábak, túlzott érzékenység, stb. És hát vannak, akiknek a gyermek világrahozatala sem úgy sikerül, mint ahogy gondolták vagy eltervezték. Bízom benne, nem túl sokan. Szülésindítás, fájdalom, sürgősségi császármetszés, hogy az én gondjaimat említsem, amiről soha nem fogok napirendre térni.
Aztán kezdődik a szenvedés a szoptatással, az altatással, kinek a hasfájással, az esti „nyűgösséggel”, a megfejthetetlen jelzésekkel, a kiszámíthatatlan időpontokkal, a négy fal közé zártsággal, a séta előtti izzadással, a monotonitással, és még sorolhatnám. De ezeket már nagyjából elemeztem egyesével is.
Viszont probléma lehet még, ha szokásomhoz híven magamból indulok ki, hogy az ember önző lény. Vagyis köztudott, hogy egy csecsemőtől nem várható el, hogy végigaludja az éjszakát, és ne ébredjen fel minden „apróságra”, mint szomjúság, fogzási fájdalom, feszülő has, beakadt láb, ami azért elég zavaró számára. (Nekünk is az lenne, nem még egy csöppségnek, akinek a világon minden új!)
Ám én például nem mindig fogadtam örömujjongva, hogy felébresztett, és akkor még finoman fogalmaztam. Főleg, ha ez a keltés idejekorán történt, a legmélyebb álmomból, ráadásul esetleg nem tudtam egyből visszafeküdni, hanem még szirénázott Áron egy fél órán keresztül, a jó ég tudja, mi miatt. Szerencsére azért ez nálunk ritkán fordult elő, de tényleg nem túl szívderítő és pihentető.
Aztán ahogy fent már jeleztem, ki kell(ene) találni, hogy mikor mit szeretne, amiben nem mondanám magam profinak. Az a jó, hogy talán most már kevesebb a rívás, jobban ismeri a kisfiú a világot, a rendet, és ha nincs komolyabb baja, nem olyan hangos, el lehet terelni, a hiszti pedig elég egyértelműen felismerhető. A fáradtság is később és megbízhatóbb időben jelentkezik. Fejlődőképesek vagyunk!
Ezenkívül egészen új, eddig ismeretlen dolgokat kell elsajátítani (szoptatás, pelenkázás, büfiztetés), más képességeket kifejleszteni, egy merőben más látásmóddal szemlélni a világot és benne magunkat, teljes átalakuláson kell keresztülmenni ahhoz, hogy ebben a szerepben is helyt tudjunk állni, a lehető legmagasabb színvonalon, folyamatosan tökéletesedve. (Nyilván azt soha el nem érve.)
A robottól persze nem szabadulsz meg, inkább plusz feladataid adódnak. A gyermeknek külön ételeket kotyvasztasz, külön mosogatsz, meg még vasalsz is, ellátod, a lakás se ússzon, a párodra is fordíts figyelmet, te is kinézz valahogy (úgy ahogy!). De közben maximálisan figyelj a csemetére és elsősorban vele foglalkozz, mert úgy kapja meg a szükséges mennyiségű szeretetet és törődést, amitől növekedik az intelligenciája. Diktálja ezt az, aki még nem próbálta egyensúlyban tartani a teendőit és a családját. Szóval picit józanabban! Van játék, van ölelés, azonban senkinek nem kell éhen halnia vagy piszkos ruhában járnia.
Ha jót akar magának és legfőképp a gyerekének a jövőben, az anyának kell szabályokat is alkotnia. Hogy mikor mit enged és mit tilt, hol vannak a határok, meddig mehet el a baba és azok, akik vigyáznak rá. Mi az, ami nem káros, és mi veszélyes, hova lehet mászni és nagyjából mennyi koszt ehet meg. Vagy ilyesmi. Ez elméletben nem is hangzik túl bonyolultnak, a nehezebb része az elfogadtatás. Hogy elérd, hogy a família többi tagja is egyetértsen veled, vagy legalábbis olyan határozottsággal lépj fel, hogy ne merjenek ellenszegülni, és betartsák az általad kreált kereteket.
És ezzel összefüggésben és ettől függetlenül is védened kell az utódodat (és néha saját magadat is). Nem arra gondolok, amikor a homokozóban összebirkóznak a srácok, és ha túlságosan belelendülnek, szétválasztod őket. Hanem egy lelki pajzsot kell kiépítened. Nem körbebástyáznod magatokat, csak golyóállómellénnyel felszerelkezni. Hogy ki tudj állni a gyermekedért, magadért, az elveidért és le tudd rázni a sok ostobaságot, kéretlen tanácsot, meg tudd akadályozni az elkényeztetést, a lustaságra nevelést, és fel tudd venni a harcot az életben eléd/elétek kerülő akadályokkal. Na, ha ebben nem vérzek el (omlok össze)…
Előkészületben: "Sírás ellen"
