Ha az első részt még nem olvastad: "Triciklink története (1. rész)"
Biztos ki tudtuk volna cibálni valahogy, de nem akartuk kapásból tönkretenni azt az apró vacakot, amit aztán sehol nem találtunk volna az ég világon, de még hasonlót sem, hogy helyettesíteni tudjuk valamivel. Apa megígérte – hiszen mégis a kisfiáról van szó, ráadásul az asszony is labilis idegileg –, hogy másnap a belvárosi kerékpárüzletekben körbekérdez, hogy mit tehetnénk, tudnak-e segíteni.
Nem fűztem hozzá hatalmas reményeket, de nem tudtam én sem másba kapaszkodni, teljesen szétestem. Aztán azért megolvastam az internetet, ugyanazt a fogós megoldást írták le – amivel még egyszer kísérletet tettem –, plusz dugóhúzót javasoltak. Kipiszkálni biztos lehet vele, azonban abból már használható valami nem lesz, úgyhogy egyelőre hanyagoltuk ezt az ötletet.
Majd eszembe jutott álmomban az is, hogy a webáruház, ahonnan kiszállítani kértük a terméket, kapcsolatban lehet a gyártóval – ha mást nem, közvetetten –, talán tudnának szerezni csak szerelőkészletet. Hiszen előfordulhat az is, hogy eltűnik a csomagból, vagy mit tudom én. Szóval gondolom, annyira nem egyedi a problémánk, bár még egy ilyen műszakilag béna család nem hiszem, hogy létezik az országban.
Viszont páromat akként instruáltam, hogy ne kizárólag érdeklődjön, mert abból soha nem származik tevékenység, hanem vigye magával a vázat a kerekekkel meg a kis zacskóval is. Két helyről minősíthetetlen stílusban hajtották el, miszerint mindenki odamegy a babakocsival (ez nem az…), aztán őket hibáztatják, ha valami eltörik, vagy tudom is én. Rá nem jellemző módon elkeseredve hívott fel.
Kollégája ajánlására megemlített még egy másik városrészben található boltot, aminek gyorsan rákerestem a nyitvatartására, és lábait a nyakába véve elindult irányába. Aztán már nem csengetett. Nem számítottam sok jóra. Áronnal az udvaron járkáltunk, amikor megjelent. Pókerarcot vágott, csupán a gyerekre mosolygott, mert látta.
Végre segítőkészséggel találkozott. Azt mesélte, hogy ugyan egy apró darab letört a tipliből, de tartja a kereket rendesen, feltették a másikat is. Nem tökéletes, de mi az? Hálás köszönettel gyalogolt haza, és nyilván ő is ezt az üzletet és hozzáállást (amit az is tanúsít, hogy nem fogadtak el érte pénzt) fogja reklámozni, ha bármikor is szóba kerül valami biciklis téma.
Mert a normális ember tisztában van vele, és megérti, hogy megeshet baleset, beletörhet, elszakadhat, de ha ő maga nem képes orvosolni a gondot, akkor keres egy szakit. És aki igazán a hivatásának él, és humánus, az nem csak a több százezer forintos kerékpárokat akarja eladni, hiszen sejtheti, hogy ha a kicsiben támogat minket, a naggyal is hozzá fogunk menni.
Zárójelben jegyzem meg, hogy a két első hely egyikén tették fel a kosaramat a biciklimre, és minden szívbaj nélkül hajlítgatták a lámpa fémtartóját, nem törődve sem esztétikával, sem hosszantartóssággal, sem tervezéssel, sem későbbi használattal vagy értékesítéssel. Akkor nem ijedtek meg. Végülis nem babaholmiról volt szó.
Folytatás hamarosan!
