Már Áron néhány hónapos kora óta nézegetem, szemezek vele, nagyon tetszett az ötlet, és mindenképpen szerettem volna neki egy triciklit. Korábban úgy gondoltam, hogy húzom a háromrészes babakocsival, amíg nem tud járni, aztán veszek egyet, és azzal fuvarozom, ha hosszabb távra kell vinni, nehogy kézben cipeltesse magát, mert úgy nem bírom (majd) el.
Aztán mivel sokáig váratott az önálló közlekedéssel, viszont már kellő súlyt szedett magára, nem tudtam tovább kenguruban cipelni. És nemcsak én, hanem Apa sem. Próbáltam a hátamon is, de nem is sikerült szimpatikusan felhelyezni, és úgy is nagyon nehéznek ítéltetett. Így kénytelen voltam beruházni egy könnyű sportkocsiba, ami befér a pici autónkba, amit akár egy kézzel is tudok cipelni, és amit nem kell annyira kímélni, állítgathatnak a nagyszülők, kevéssé hozzáértők is.
Mert olyan pedálos járművet sem szerettem volna, ami hátradönthető üléses, és gyakorlatilag olyan, mint egy babakocsi, mert ahhoz egyrészt drága, másrészt szerintem nem annyira hasznos. Most szerelgessem össze-vissza attól függően, hogy alszik majd benne, vagy nem? Vagy vigyem magammal mindig az egész hóbelevancot? Na, ettől kíméltem volna magam.
Így vásároltunk egy olcsó, használt sportkocsit – ami lehet, hogy erő nélkül nem tolható, és kevéssé könnyen fordul, ahogy egy apuka szidta a minap a pékségben az ugyanolyanjukat, de nem is reméltünk többet tőle, az árát is figyelembe véve, és egyébként stramm és praktikus darab! –, majd mostanában, amikor úgy láttam, hogy már érdemes lenne próbálkozni más szerkentyűvel is, keresgéltem az interneten, és végül párommal közösen kiválasztottunk egy bizonyos (neves) márkájú triciklit. A rendeléssel semmi gond nem adódott, gyakorlatilag az esti egérnyomkodás utáni második munkanap megjelent a futár, kifizettem, és nagyon örültem.
Egy napig állt az előszobában kibontatlanul, mert párom hosszú napos volt, és nem lett volna időnk összerakni, így akként vélekedtem, hogy ne is nézzük meg, mert csak széjjelhagyjuk a részeit, meg a gyerek is pakolássza, eldugdossa, földhöz vagdossa.
Alig vártam a másnapot, ujjongva fogadtam az időben érkező uramat, majd nagy lendülettel nekiestem a doboznak. Így is sietnünk kellett, de úgy saccoltam, pont elegendő lesz a rendelkezésünkre álló kb. 1 óra. Nem mondhatnám, hogy kapkodtam, ám túllelkesültségemben csak annyit ellenőriztem az első ábra alapján, hogy a keréken a hullámvonalak jó oldalon legyenek. Mentségemül szolgáljon, hogy fekete-fehérek voltak a képek.
Becsavaroztuk az egyik kereket, a másik már nem igazán akarta az igazságot, de azt is beleerőltettük. Most jönnek a dísztárcsák. De hova? Ragasszam rá, vagy leheljem oda? A másik oldalon lyukak is lettek volna (a hullámok mellett)… Fordítva szereltük fel a kerekeket. Próbáljuk leszedni, szinte lehetetlen küldetés, ugyanis egy műanyag tipliszerűségbe kerültek a srófok, ami ugye belefeszült a helyébe.
Kés, csavarhúzó, két csavarhúzó, a baba nyűgösködik, állandóan a szerszámokat halássza le az asztalról. Anya bőg, hogy kidobott több tízezer forintot az ablakon, folyamatosan bocsánatot kér a gyermektől, hogy sajnálja, de nem lesz biciklije (mert a bébi így nevezi – nagyjából). Semmi sem hat, de a horror is beleágyazódik a történetbe. Áron késsel a kezében a szemem felé nyúl… Megrémültem, fegyelemre szólítottam fel a társaságot.
Mondom, kíséreljük meg a másikat, az simán lepattant. Vélhetően ez volt a félresikerült, megerőszakolt oldal. Az első túl jól jött össze. Megpróbálom visszatekerni a csavart, és azzal együtt eltávolítani az alkatrészeket, nem mozdul, párom pedig a fogóval csak a srófot rántja ki. Szuper, a menet is bánja!
Már amikor megláttam a készletben azt a műanyag pöcköt, felrémlett bennem a rövid idő alatt ripityára tört WC-deszkát „rögzítő” csoda, ami után a vásárlás helyéül szolgált nagy áruházban nem tudtunk megfelelő pótlást szerezni. Legalább adnának hozzá tartalékot! Fillérekbe kerülő, semmire nem való cuccok, de te csak vegyed meg az új WC-deszkát meg triciklit, csupán azért, mert az a majdnem mondtam, micsoda nem bírja a gyűrődést!
Folytatás hamarosan!
