Vagy ha már várod. Mindenki igyekszik kedvesen bíztatni, senki se fejezi ki, hogy egy őrült vagy, hogy ilyet vállalsz. A legtöbben nem is gondolják így, hiszen szép visszagondolni azokra az időkre, és milyen aranyos is tud lenni egy kisbaba. Főleg, ha nem nekik kell vele egész napokat eltölteni a négy fal között, és nem nekik bőg a nap nagy részében.

Néhányan persze figyelmeztetnek, hogy az elején nem minden fenékig tejföl, de egyből hozzá is teszik, hogy ez rövid hetek-hónapok kérdése, amikor is hamar összecsiszolódtok, és megy minden, mint a karikacsapás. De szuper lesz neked, hogy nem kell dolgoznod, nézheted, hogyan cseperedik fel egy picike lény, stb. 

Ráadásul olvasod a babatémájú könyveket, nem számolatlanul, de a legjobbakat beszerzed, kölcsönkéred édesanyád könyvespolcáról, vagy megkapod a főnöködtől. És ami eszedbe jut még ezzel kapcsolatban, az interneten is rákeresel, hogy minden témában teljesen tájékozott legyél, és felkészüljél mindenre, mire érkezik a csöppség. 

Mégis akadnak olyan dolgok, amik nem kerülnek elmondásra, sem leírásra, amivel nem akarnak pluszban idegesíteni, amit elfelejtettek közölni, vagy úgy vélték, ráérsz magad megtapasztalni, aztán majd boldogulsz, ahogy tudsz. Elvégre te szeretted volna azt a bébit, te tettél meg olyan sokat érte! Oldd meg a problémáidat is vele kapcsolatban! 

Ilyen például, hogy nem 3 hónapos, hanem 3 éves koráig ébresztget éjjelente, de lehet, hogy tovább is. Hiszen eleinte esetleg éhes – bár ezt mi nagyjából átvészeltük a dupla vacsorával, így a kezdetektől csak hajnalban kelt pocakot tölteni Áron. Végül is van, amit sikerült véghezvinni abból, amit elterveztem! Aztán később fogzik, szomjas, minden zajra felébred, emészt, pukizik, jó ég tudja, mit csinál, és miért kezd el az éjszaka kellős közepén nyüszíteni. 

Ezt követik a rossz álmok, a sötétségtől és az árnyékoktól való félelem, anya hiánya, ha a saját szobájába költözik. És ki merészel olyat állítani, hogy az óvodai élmények hatására nem fog ismét utánad kiabálni, vagy bemászni az ágyadba? Már csak abban bízhatok, hogy azzal nem ébreszt fel totálisan, és nem fogok utána aggodalmaskodva nyitott szemmel tovább feküdni reggelig, hogy vajon mi nyomhatja a kis lelkét. 

A másik, hogy nem csak addig sír, amíg megtanul kúszni, mászni, menni, beszélni. Ha ilyen típusú – főleg fiúknál hallottam egyébként ezt, de nyilván lányban is létezik –, ha így reagál az őt ért sérelmekre, alkalmi sikertelenségre, akkor azt nem növi ki egykönnyen. A megszokás is nagy úr, és a személyisége sem fog gyökeresen megváltozni. Csak nagyobb korára múljon el – megpróbáljuk kinevelni belőle –, mert a hisztis felsős (pláne középiskolás) srác emlékeim szerint nem túl menő! 

Aztán nagy valószínűség szerint nem fog egyévesen önállóan enni. Bár kenyérkockákat és fogható darabos ételeket már korábban is elrágcsál, valamelyik kiskölyök a kiflit sem tömi be egészben a szájába – olykor már a miénk is hajlandó lassan majszolni –, de egy egész tál ilyet sem tennék elé, mivel nem vagyok biztos benne, hogy nem a padlón landol két másodperc alatt. Ez még akkor is előfordul, ha mi nyújtogatjuk neki a tálkát. 

És természetesen lehet kísérletezni vele – és vannak ügyes lurkók is –, azonban én még kanalat sem adtam a kezébe, hogy a főzeléket maga lapátolja be. Főként azért sem, mert pihenőszékben etetjük, és ott nem lenne hova tenni a tányért. Másrészt úgy logikáztam, hogy akkor ejtem meg ezt a próbát, ha már le tud ülni egy kisszékre egy kisasztal mellé (és fel is tud onnan állni). Valószínűleg ez a két ok össze is függ egymással. 

Mindenesetre nagynéném csodálkozott is rajta, hogy még nem egyedül abszolválja ezt a feladatot a kicsi. Ha látná, hogy valaki még a két éves elmúlt gyermeknek is a szájába pakolja az ételt… Mondjuk Áron pár hónapos korában én is kis híján elájultam, amikor azt hallottam, hogy másfél éves babát még etetni kell. Illetve nem kell, de megteszik, kényelemből, lustaságból, bútorféltésből, vagy ki tudja, miért. Azért ebben én nemsokára haladni szeretnék.

Folytatás hamarosan!