Ugróbéka

Ugróbéka

Beszédtéma

2019. április 29. - Ugróbéka anyukája

Amikor az édesanya sokat tartózkodik otthon egyedül a gyermekkel, aki körül forog az egész világ és ő maga, akkor gyakran megesnek olyan esetek, amikre furcsán tekintettünk akkor, amikor még nem voltunk részesei az anyai örömöknek, a babával kapcsolatos problémáknak és kétségeknek, és nem teljesen voltunk tisztában az apróságok fontosságával, felértékelődésével.

Ez a kérdő nézés néha azokkal is előfordul, akik már túljutottak életük azon szakaszán, amikor pici lény(eke)t nevelgettek. Vagy esetleg – kisebb valószínűséggel – akkor sem úgy közelítették meg a dolgokat, ahogy most én teszem, szerintem kivételesen a többséggel sodródva. 

Szóval egyrészt néha muszáj valakivel, egy felnőtt emberrel beszélnem, mert bár Áronhoz is szívesen intézem monológjaimat, és sokszor reagál is arra, amit mondok, máskor pedig csak figyel rá, az aktuálisan foglalkoztató kérdésekre vélhetően nem tud válaszolni, és még ha gondolatok leledznek is a fejében ezekkel kapcsolatban, kifejezni mindenesetre a véleményét még nem bírja – mérlegelve az egyik és a másik oldalon felsorakoztatott érveket. 

Ilyenkor fárasztom le anyukámat vagy a páromat, esetleg rövid mondatokkal jelzem az érdeklődő szomszédoknak, boltosoknak, az utca emberének a jelenleg fennálló nehézségeinket, csak hogy ne higgyék, hogy minden fenékig tejfel ezzel a gyönyörű, okos kisfiúval. Bár bízom benne, hogy afelé haladunk! 

Másfelől megközelítve pedig igenis fontos (elnézést kérek azoktól, akik véletlenül tévedtek egy ilyen témájú blogra!), hogy mennyi és milyen állagú volt a bébi széklete, mit evett, mikor folyt ki a pelenkából a pisi, volt-e alkalma esetleg megfázni, stb. 

Nyilván idegesítő, ha egész nap ezt kell hallgatni, mert mondjuk a játszótéren a szülőknek nincs jobb ötletük az eszmecserére, és természetesen nem túl gusztusos, ha éppen Apának csak vacsora közben tudom megemlíteni az ez irányú gondjaimat, tapasztalataimat, de azon pillanatban ez vár megoldásra, ez motoszkál az agyamban, és böki a csőrömet, kikívánkozik. Szerencsére inkább nevetünk az abszurditáson. 

És azt is aláírom, hogy ebben a néhány évben rengetegen „lemennek” a kisgyermek szintjére (noha ő magasabban lebeg, de ezt a tudást nem mindenki birtokolja!), alkalmazkodnak a körülményekhez, és egy társaságban például nem lesznek olyan szórakoztatóak, mint mondjuk azelőtt voltak, sőt kifejezetten irritálóak lehetnek, ha ilyen esetekben sem bírnak kiszakadni a szerepükből, és nem programozzák át magukat az adott eseményhez. 

De a legnagyobb baj az, hogy egyesek így is maradnak! Vagy már előtte is így működtek, vagy örökké azt szeretnék, hogy egy (időközben nagykorúvá, éretté váló) kisbabát irányítgassanak, vagy – ne adja az ég! – érzelmileg függővé tegyenek. 

Jómagam dél-amerikai szappanoperákat (magyarokat se!) már régóta nem nézek, lakásban kutyát nem tartok, egy ideje próbálok visszakerülni régi elfoglaltságaim közelébe is. Amennyire lehetőségem nyílik rá, követem a helyi híreket, valamint időt szakítok az olvasásra, művelődésre, tornáztatom az elmémet, hogy ne rozsdásodjanak be teljesen a kerekeim. 

Szerintem ezek fontosak abból a szempontból, hogy ne essünk ki teljesen a „normális felnőttek”, a munka világából, még ha időszakosan szüneteltetjük is ezen tevékenységeinket. Hogy hozzá tudjunk szólni a világ folyásához, a rokoni, baráti beszélgetésekhez, hogy ne forduljunk magunkba, és hogy megkíséreljünk fejlődni a kicsivel együtt, és tőle függetlenül is. Hogy megálljuk a helyünket, és képesek legyünk kiállni érte is. Az erőfeszítések talán meghozzák a gyümölcseiket.

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr714793582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása