Ha az első részt még nem olvastad: "Hogyan kommunikáljunk a babával? (1. rész)"
Szóval az én hibám az, hogy egy ideig tűrök, egy ideig jártatom a számat, ölelem, elveszem a kezét, attól függ, milyen lábbal keltem fel, van, hogy egész nap bírom, máskor már reggel felforr az agyvizem, aztán kikelek magamból. Egyre hangosabban figyelmeztetem, majd üvöltök, a lábbelit meg a sarokba vágom.
Nem egy példamutató magatartás, de valahogy nekem is le kell vezetnem a feszültséget. Nem bántom a bébit, egy ujjal se érek hozzá sérelmezési szándékkal. Arrébb viszem, a játszószőnyegre teszem, kedvesen megmondom, hogy mivel játsszon, tisztelettel fordulok hozzá.
Arra a néhány másodpercnyi őrjöngésre szükségem van. Többre is lenne. Legszívesebben elmennék egy tengernyi rétre, egy szántóföldre, ahol mérföldes távolságban nincsenek emberek, és olyan hangot adnék ki magamból, amekkorát csak bírok, ami kijön a tüdőmből és a torkomból.
Ami még előfordul nálunk, hogy világrosszának nevezem a gyerkőcöt, de mindezt csupán viccből teszem, közben megsimogatom vagy megcsikizem, az ujjammal ejnyebejnyét intek neki, ő pedig csak nevet.
Ebben azért sem találok kivetnivalót, mert véleményem szerint egy ekkora tipegő egyelőre a konkrét tárgyakat tudja beazonosítani, nem hiszem, hogy különbséget tudna tenni a jó és a rossz között, vagy hogy egyáltalán az elvont fogalmak értelmét ismerné. Nem beszélve arról, hogy az életben se kéne ilyen szélsőséges kategóriákra osztani a dolgokat – ezt hagyjuk meg a meséknek! Általában valami se nem fekete, se ne fehér, hanem úgy a kettő között helyezkedik el, a szivárvány minden árnyalatában.
Ezenkívül, ha valami igen meredeket művel, megeshet, hogy megkérdezem tőle, hogy normális-e. De ez is inkább egy hirtelen reakció, hogy rádöbbentsem a veszélyre, nem várom, hogy azt felelje, hogy nem, és jómagam sem gondolok erre.
Az meg már tényleg egy kis csipkelődés, visszavágás a részemről, hogy megtanítottam neki, hogy kukának hívják. Ugyanis ez az a szó, amit – a babán és mamán kívül – teljesen tisztán ki tud ejteni (azóta már a „reggel”-t is), én pedig egy picit megtréfáltam, de az édesapja gyorsan lenevelte róla, és már „Á” betűvel reflektál.
Aztán azt is el tudom képzelni, hogy csak a cikk utolsó mondata miatt került hozzám az egész, hogy mivel ez egy berögződött szokás, továbböröklődő „családi hagyomány”, ezért akár hosszabb pszichoterápia is kellhet ahhoz, hogy változtasson rajta az illető édesanya (vagy édesapa). Lehet, hogy szimplán agykurkászhoz akartak küldeni…
Végezetül azt tudom mondani, hogy ha valaki választ keres a „Hogyan kommunikáljunk a babával?” kérdésre, akkor az ne nálam érdeklődjön, mert fogalmam sincs róla. Mindenesetre, ha megoldható, ne utánozzatok! Azt hiszem, ezzel is lehet károkat okozni a baba lelkében, bár erről nem szólt a fáma, de nem ajánlom senkinek a kiabálást. Inkább nyugtassátok le magatokat, ahogy tudjátok! Számoljatok tízig, vagy még tovább, stb. Vagy kérjetek tanácsot okosabbaktól, esetleg lélekbúvároktól is.
