Apa néha próbál fegyelmezni, ráhatással lenni a gyermekre, de mivel nincs kellő határozottsággal megáldva, és nem szeretne konfliktusba keveredni utódjával, ezért más módszerhez kellett folyamodnia. Adta magát a generációról generációra öröklődő ötlet, miszerint valami ismeretlen személyt vagy tárgyat kell emlegetni, hogy a bébi ne csinálja, amit nem akarunk, vagy akként cselekedjen, ahogy mi azt elképzeltük.

Ahogy a nőgyógyászom mondta, abban, hogy a várva várt gyermek nem fogan meg, 40%-ban a férfi, 40%-ban a nő, 10%-ban mind a kettő, 10%-ban egyik fél sem „hibás”. Azóta egy másik kutatás eredménye alapján már azt olvastam, hogy – csupán a két nemet összevetve – már 60-40%-os az arány, a férfiak teljesítenek gyengébben.

Ha az első két részt még nem olvastad: "Másfél (1. rész)"; "Másfél (2. rész)"

A harmadik, ami inkább aggodalmat okoz nekünk, és némi felelősséget ró a kölyökre, hogy eljutottunk arra a szintre, hogy mindenhova fel tud mászni, és ezt előszeretettel gyakorolja – nem csak jelenlétünkben. Ezt megtiltani teljesen felesleges, hiszen lehetetlen. Amíg elmosogatok, ő már régóta vidáman üldögél a hálószobában az ágyon. Máskor a székeket, asztalokat veszi birtokba. Ez most felettébb érdekes.

Ha az első részt még nem olvastad: "Másfél (1. rész)"

A következő, ami meglepő módon engem érint a legkevésbé érzékenyen, az aréna. Apa és a nagymamák ugyanis megállapították, hogy mostanában nagyon hisztis a kisfiú. Ha valami nem tetszik neki, nem úgy történik, ahogy ő elképzelte, akkor toporzékol és visít. Hangos és dacos. De mi ebben az újdonság?

Nemrégiben tulajdonképpen utólag írtam az egy és másfél év közötti problémákról, megoldásokról. Azóta és az előbbiekkel egyidejűleg is újabb nehézségek kerültek elő, melyeket ezúton szeretném csokorba szedni.

A nappali altatás (lekopogom) általában zökkenőmentesen megy. Kitapasztaltam, hogy melyik az az időpont, amikor el szokott szundítani a manó, így előtte 10-15 perccel teszem le, esetleg néhányat még fordul, de aztán lecsukja a szemét, és angolosan távozhatok is. (A fotel nyekergésére sem néz fel.)

Ha az első részt még nem olvastad: "Babaú (1. rész)"

De talán örült a jelentkezésünknek. A legközelebbi alkalom előtt néhány nappal elmagyaráztam a kisfiúnak, hogy hova fogunk menni és mit fogunk csinálni. Biztattam, hogy végig fogom, nem engedem el. Ezt minden nap megtettem, és még a medencébe szállás előtt is elismételtem, és megnyugtattam, hogy nem kell sírni.

Már nagyon régóta tervezem – körülbelül egy éve –, hogy a manóval elmegyünk babaúszásra. Fel is vettem a kapcsolatot a közelünkben fekvő uszodában foglalkozást tartó személyekkel, azonban az időpontokkal problémáink adódtak, így nem jutottunk el előző nyáron-ősszel. Télen pedig, mikor Áron már átállt a napi egyszeri alvásra, nekem nem volt kedvem mindegyikőnkről 23 darab ruhát lerángatni és vissza, így az idei meleg beköszöntére tolódott első próbálkozásunk.

Ha az első két részt még nem olvastad: "Megoldásaink egy és másfél éves kor között (1. rész)"; "Megoldásaink egy és másfél éves kor között (2. rész)"

A harmadik, ami először, vagy inkább másodszor kicsit meg is rémisztett, hogy Áronnak egy időben esténként (napközben volt egy-kettő szilárdabb, sőt néha potyogós) folyós volt a széklete. Nem igazán tudtam hova tenni, mert így, hogy csak napi egy volt ilyen állagú, nem lehet hasmenésnek sem nevezni. Tudtam, hogy nem fog kiszáradni, de azért zavart, meg hát a feneke is világított néha a sötétben, úgy kicsípte az anyag, hiába szedtem ki, amennyire gyorsan bírtam, és kentem jó kis krémekkel.

Ha az első részt még nem olvastad: "Megoldásaink egy és másfél éves kor között (1. rész)"

Másik nehézségünk abból adódott, hogy Áron egy kisebb megfázásos, lázas betegség után (vagy már közben is, erre nem emlékszem) nem ette meg a gyümölcsöt. Előtte minden gond nélkül fogyasztotta, aztán bejöttek a szezonbeli finomságok, amit alig vártam egész télen, sőt gyakorlatilag a hozzátáplálás kezdete óta, a cseresznyével meg is barátkozott. Utána pedig mintha elvágták volna.