Nemrégiben tulajdonképpen utólag írtam az egy és másfél év közötti problémákról, megoldásokról. Azóta és az előbbiekkel egyidejűleg is újabb nehézségek kerültek elő, melyeket ezúton szeretném csokorba szedni.
Ami szinte mindennapos, és mindenkit jogosan kiakaszt, hogy Áron evés közben járkál. Ezt nálunk úgy kell elképzelni, hogy amíg kellőképpen éhes, addig a fenekén marad, majd az étel 2/3-ának – 3/4-ének elfogytával leszáll a székről, kerülget, beletörli a száját a pólómba, átmászik rajtam, jó esetben beleül az ölembe egy következő falathoz, hogy aztán megint azonnal elszaladjon.
És ezt bárkivel megcsinálja. Lehet, hogy egy kicsit korai volt kisszékre ültetni az evéshez, de mi, amíg nem tudott önállóan csücsülni, pihenőszékben etettük, és jó pár hónappal ezelőtt úgy gondoltam, hogy mivel ilyen határozott, céltudatos, akaratos kisfiú, ezért nyugodtan elkezdhetem e tekintetben „felnőtt módjára kezelni”, hiszen a kanalat is meg-meg fogta és enni is szeretett.
Ugyan több etetőszékhez is ingyen hozzáférhettünk volna rokonok, ismerősök által, de a helyünk is meglehetősen szűkös, a gyereket sem szerettem volna „kalodába zárni”, és a jó régi könyvemben is azt olvastam, hogy nem praktikus az az etetőszék, amiből nem tud a gyermek egyedül kiszállni. Korlátozza a szabadságát, hátráltatja az önállósulását, vagy mit tudom én.
Igen, azt is tudom, hogy nem igazán díjazandó ötlet, hogy olyan műanyag ülőalkalmatosságot használunk, amiről még nem ér le a gyerek lába, bár nem hinném, hogy ennek ellenkezője megakadályozná a futkározásban. Legfeljebb könnyebben indulna el. Ennyi idő alatt az alsó végtagja nem zsibbad el – hiszen a hintában is lóg –, sőt még a feneke mellé fel is tudja húzni, ha akarja. Arról már nem is beszélek, amikor az asztalra teszi, mert az nem megengedett, és addig nem kap falatot, amíg le nem veszi.
Azt hiszem, ilyen szabályok kellenek, ha már ebben az irányban haladunk. Azaz következetesen – legalábbis nálam biztos – csak akkor kap ételt Áron, ha leteszi a fenekét. Abban néha kénytelenek vagyunk engedni, hogy az ölünkbe, vagy a földön lévő párnára üljön, különben az életben nem végeznénk, és nem „tuszmákolnánk” bele a maradék főzeléket, bármit.
A másik, ami segíteni szokott, „az 5 perces szabály”. Amikor már kb. negyed órája húzódik az ebéd mindenféle csintalanság közepette, akkor erélyesen kijelentem, hogy kezdődik az 5 perces szabály. Vagyis innentől fogva 5 perc áll a bébi rendelkezésére az étkezés befejezésére, amennyi kaját ez idő alatt magához tud venni, az az övé, a többit pedig elteszem, vagy jómagam bekanalazom. Ilyenkor rendszerint lecsücsül, és tátogatja a száját, amíg ki nem ürül a tányér.
Egyébként tényleg elég idegesítő szokás, fáradtan olykor veszélyes is, amilyen műveleteket közben végez a kisfiú. Ha fehér felső van rajtam, akkor pedig pluszban figyelnem kell, hogy ne „harapjon” a hátamba, és ne kelljen délután a napi menüvel a ruhámon menni bevásárolni.
Egyébként figyelembe véve a saját eddigi tapasztalataimat, nem olyan rossz dolog az etetőszék, a kicsik általában szeretnek „fent lenni”, a „szüleik szintjén”, és a közösen elköltött ebédek, vacsorák is hasznosak az evőeszközök használatát, az étkezési kultúra megismerését illetően, illetve abban, hogy ezzel összetartják a család apraja-nagyját. Na, ez nekünk kiköltöztetett étkező következtében sajnos kimaradt.
Folytatás hamarosan!
