A nappali altatás (lekopogom) általában zökkenőmentesen megy. Kitapasztaltam, hogy melyik az az időpont, amikor el szokott szundítani a manó, így előtte 10-15 perccel teszem le, esetleg néhányat még fordul, de aztán lecsukja a szemét, és angolosan távozhatok is. (A fotel nyekergésére sem néz fel.)

Persze néha adódnak olyan esetek, amikor túlságosan elfárad, vagy rengeteg élmény éri, amit nem tud még feldolgozni, esetleg olyan napja van, akkor kérlelni kell, vagy ráparancsolni, hogy már nyugodjon el, ez utóbbi – amikor már felturbózza az idegrendszeremet – segíteni szokott. Sokszor az is elég, ha kérdezget, hogy ez vagy az a kis barátja, szomszéd hol van, akkor közlöm vele, hogy ők már bizony elpihentek, húzzák a lóbőrt, és „csatlakozik is hozzájuk”.

Volt azonban egy olyan eset, amikor unáson túlig ismételgette az egyik ismerősünk kisfiának a nevét, és hiába magyaráztam neki, hogy ő már bizony durmol, ez kevésnek mutatkozott. Ugyanúgy szajkózta tovább. Egy kicsit kiszíneztem a szokásos szöveget a következőképpen: „Ha most gyorsan elalszol, utoléred Bencét, és Álomországban játszhattok még egy kicsit együtt.”

Abban a pillanatban lefeküdt, becsukta a szemét, és elkezdte szép lassan venni a levegőt. Ezt megoldottam! Ritka eset, de néha előfordul, hogy eltalálom a hangnemet és a megfelelő szavakkal nyugtatom meg Áront, olykor még szót is fogad intelmeimre.

Az esti fektetés már nem ennyire egyszerű, bár abban szerepet játszik az is, hogy nálunk fürdéssel együtt nem fél óra a rutin (az kb. maga a pancsolás, ha a hozzá tartozó ceremóniákat is beleszámítjuk). Ugyanis a kisfiú nagyon szeret lubickolni, játszani a fürdőkádban, így nekünk kell beavatkozni vízleengedéssel, ha végre ki akarjuk onnan szedni. Még olyankor is nyitogatja a csapot, bár nem engedjük neki…

Aztán még pelenkázás, kenegetés, öltözködés, tejivás, fogmosás. És mivel majdhogynem a konyhában lakunk, a vacsorát is össze kell dobni még ébrenlétében, hogy utána csendben és sötétben tudjon lenni. Ráadásul, hogy jómagam tudjam először elfogyasztani a szendvicseket, az édesapja altatja, olyankor még egy ideig magyarázni kell neki, hogy majd jövök vele aluszkálni.

Aztán éneklés, beszélgetés, vízivás. A szemét hamarabb lehunyja, de még elég sokáig forgolódik. Legalábbis nálam ezt szokta csinálni, amikor nagy ritkán én vagyok az ügyeletes altató. Ilyenkor van, hogy még egy picit melege van, de mivel éjszaka hűl még a szoba levegője, ennél vékonyabb ruhában már nem merem hagyni, nekem már a rajta lévő is kevés lenne, ám ő nagyon izzadós.

Amikor párom nyomkodja a telefonját a baba mellett, az olykor a 22-es csapdája, mert a kisgyermek várja, hogy visszatérjek hozzá, én meg addig nem moccanok meg, nem zajongok (pisilés, fogmosás, stb.), és nem térek vissza, amíg el nem nyugodott. Azonban azért többnyire megérti, hogy majd jövök hozzá aludni, és elszendereg.

Ha én indítom a műveletet (jobban mondva folytatom, mert letenni én szoktam) – mert Apa addig hazaszállítja a nagymamát –, akkor mesét is olvasok és verset is szavalok a szokásos nóta mellé. Aztán a fiatalember megmutatja, hova üljek vagy feküdjek, és hogyan, majd pihengetünk, amíg meg nem érkezik az édesapja, mivel addig nem hajlandó szundítani, és felesleges is lenne, mert úgyis felébred az ajtónyitás zajára, annyira messze nem lakik párom anyukája (és – érdekes – olyan mélyre nem jut még ilyenkor).

Így szunyókálunk most, normál esetben. És néha kellenek a hirtelen bevillanó jó ötletek, saját dolgomat megkönnyítendő.

Előkészületben: "Másfél"