Ha az első részt még nem olvastad: "Másfél (1. rész)"
A következő, ami meglepő módon engem érint a legkevésbé érzékenyen, az aréna. Apa és a nagymamák ugyanis megállapították, hogy mostanában nagyon hisztis a kisfiú. Ha valami nem tetszik neki, nem úgy történik, ahogy ő elképzelte, akkor toporzékol és visít. Hangos és dacos. De mi ebben az újdonság?
Itt rejtőzik a megfejtés, ugyanis én már ehhez hozzászoktam. Irtózatosan nehezen ment, hónapokba telt, rengeteg más pozitív jelzés, esemény kellett hozzá, a kisgyermekes rend megértése és ritmus felvétele, nagyjábóli napirendi kiegyensúlyozottság, jó ég tudja, mi. És valószínűleg egyébként is könnyebben tudok kezelni egy olyan embert, aki már valamilyen szinten ki tudja fejezni a gondolatait, érzéseit, mondanivalóját.
Valóban korán kezdődött Áronnál a dackorszak, és későn a túlzott „anyásság”, de bízunk benne, hogy ezzel párhuzamosan hamarabb túl is leszünk rajta. Nem lehetetlen kezelni, a kulcsszó még mindig a türelem és a következetesség, ahogy eddig is nagyjából ezek mentén zajlott (vagy kellene, hogy folyjon) a nevelés.
Én sem engedek neki semmi veszélyeset, igyekszem tartani a napi rutint, terelgetem. Természetesen kisebb dolgokban hajlandó vagyok kompromisszumot kötni, továbbra is sokat beszélgetünk, bizonyos esetekben van választási lehetőség, hogy érvényesíteni tudja személyiségjegyeiből fakadó akaratosságát, autonómiai törekvéseit.
Anyukám pedig például nem hallgat a hangos szóra, elismételteti a gyermekkel halkan a kívánságát, és úgy egyezkednek. Ez nyilván csak akkor működik, ha még nem lovalta bele magát a kisember az előadásba, mert akkor hat ökör sem mozdítja ki egyszerű beszéddel a helyéből. Apa viszont olykor olyan dolgokat tilt meg, amit nem lehet sem betartani, sem betartatni, gyakran pedig meghajol az erőszak előtt, és lavinát indít el. Szerencsére a baba érzi is, és tudomására is hozom, hogy nálam nem lehet mindent, amit Apánál igen.
Erre az alapgondra nem tudok jobb tanácsot adni, mint bárki más, hogy zökkentsük ki a helyzetből a gyermeket, vigyük arrébb, ajánljunk fel neki másik opciót, hívjuk fel a figyelmét valami érdekesre, játsszunk vele, csikizzük meg, használjunk vicces szavakat, jópofa intő kifejezéseket, majd mikor már lehiggadt, magyarázzuk el neki, hogy mit csinált rosszul, és min kéne a jövőben változtatni.
A legegyszerűbb pedig, amit mondhatok, hogy ne vegyük fel a hisztériát. Próbáljuk lazán kezelni, nem belekeveredni, kívülről szemlélni, nem a világ legnagyobb tragédiájaként megélni, hiszen ez hozzátartozik egy hasonló korú csemete viselkedéséhez. Ez nem kirívó eset, a legtöbben láttak már ilyet a környezetünkből – akár saját gyermek jogán, akár az utcán, a boltban, bárhol –, nem kell azzal foglalkozni, hogy megszólnak.
És attól, hogy megijedünk, mi is kiabálunk (főleg suttogva), attól nem leszünk előrébb. Szükség lesz a fentiekből összeállított fegyvertárra, plusz egy erős gerincre, hogy fel tudjuk emelni esetenként az időközben sós zsák súlyúvá cseperedett gyerekünket, és némi kitartásra, mert ez a korszak is előbb-utóbb véget ér.
Valamint vallom, hogy egy kis időre nyugodtan hagyhatjuk sikongatni is a kicsit, ha éppen dolgunk van, nem tudunk azonnal odaszaladni, hiszen neki is meg kell tanulnia, hogy nem sikerülhet minden elsőre és azonnal, különösen ha nincs hozzá elég türelme. Hátha másodjára megoldja maga, de legalábbis próbálkozik még vele.
Ezenkívül nem árt, ha egyetértés van a szülők és a vigyázásba bekapcsolódó egyéb személyek között, legalább az alapvető irányelvekben. És még ha valamit máshogy is gondolnak, amit mi nem fogadunk el, akkor a mi babánk vonatkozásában egy kissé térjenek el az általunk célul kitűzött eredmények felé.
Nehézséget okozhat még kevéssé céltudatos, bizonytalanabb anyukáknál például a fenti apukás esetnél a féltékenység, vagyis inkább a félelem attól, hogy ha mi szigorúbbak leszünk a gyermekkel, akkor kevésbé fog szeretni bennünket. Megsúgom, hogy ez egyáltalán nem ezen múlik! Persze nem kell teljesen elsárkányosodni, de attól, hogy konzekvensen megköveteljük a nem túl katonás rendet, attól nem fog elfordulni tőlünk a bébi, vagy jobban kötődni az édesapjához. Amúgy is egészen más viszony az övüké, nem lehet a kettőt összehasonlítani.
Folytatás hamarosan!
