Kolleganőm – ha szabad így fogalmaznom annak ellenére, hogy bizonyos szempontból felettem valónak is tekinthető – panaszkodott állandóan arra, hogy kislányával otthon tartózkodva folyamatosan unatkozik. Pedig egy intelligens nő, és minden nap eljártak pl. ebédelni városuk krémjével.
Sohasem értettük. Még ha abból indulunk is ki, hogy háztartási teendőt nem kellett végeznie, mert mondjuk ment hozzá bejárónő, vagy segítettek a nagyszülők, akkor is ellátott egy csecsemőt. Ez önmagában is egy fárasztó, egész embert igénylő feladat a maga sokrétűségével. Még feltehetjük azt is, hogy a baba kisangyalként viselkedett, tehát különösebben sírására nem kellett reagálni, csak azt jelezte és úgy, ami feltétlenül szükséges volt, eljátszott önállóan.
Na, ekkor jönne csak egy átlagos ember számára igazán az énidő! Lennének ötleteim, hogy mivel tölteném el a felszabadult perceket, órákat. Elsősorban kikapcsolódással: olvasás, rejtvényfejtés, sportközvetítések követése, aki szereti, filmnézés. Aztán mindezt megelégelve (ahhoz azért elég sok időnek kell eltelnie!) lehet tanulni, nyelvet, vagy bármit, amire korábban vágytál, vagy érdekelt. Lehet kreatívkodni, szabadalmat szerezni, varrni, kötni, hímezni, hámozni, főzőcskézni, sütni. Ha csak a szakmája foglalja le, abban is továbbképezheti magát.
Édesanyám mindig azt mondta kiskoromban, hogy csak a buta ember unatkozik. Ebben van is valami, de a kolleganőmet egyáltalán nem nevezném ostobának. Ám el sem tudtam gondolni, hogy lehet ilyet mondani és érezni.
Aztán egyszer megfújt a szele. Amikor Áron épp egy olyan napot kreált magának, amikor 3 órákat volt fenn két étkezés között. És pont nem akadt semmi fontos tennivalóm, se ételkészítés, se pakolgatás, se mosogatás, se kenyérvágás, se semmi sürgős. Én elővettem volna mondjuk egy könyvet, de nem tehettem. Úgy, hogy közben a bébi néha nyökörög, nyöszörög, rídogál, nem bírtam volna odakoncentrálni. Ugyanez áll a nyelvtanulásra is. Ezek tipikusan azok a tevékenységek, amiket nem lehet egy ilyen „talpraesett” legény mellett végezni, csak, ha alszik.
Nagy horderejű takarításnak, rakodásnak nekiállni nincs kedvem, túlságosan fárasztó lenne. Ki kéne használni, hogy le tudok ülni néhány percre. Persze, játszhatok is a lurkóval. Meg is teszem. De ő még pici. Azok a játékok, amik szórakoztatják, egy felnőttnek nem jelentenek nagy szellemi kihívást (bizonyos szempontból túlságosan is – egyáltalán kitalálni), és/vagy hamar kipurcantanak. És egy kicsit legyen el egyedül is. Én pedig csak gubbasztok mellette.
Mi az ördögöt csináljak? A színházi műsorfüzetet már végigrágtam, jól megemésztettem, igényes kiadvány. Csak előkerül a rejtvényújság, amit még várandósságom vége felé kezdtem el. Logikai feladványok, azért tudok közben Áronra is figyelni, bízom benne, hogy el nem rontom. A végeredményt pedig megmutathatom neki.
Ezen a ponton egy kicsit átéreztem „volt főnököm” sorsát. Egyfajta tehetetlenségi állapot. Azonban ez sem tart sokáig, hiszen amint kúszni, mászni kezd, rohanhatok utána, hogy ne érje semmi baj. Akkor megint nem lehet szó unatkozásról. És szépen lassan elér egy olyan kort, amikor már számunkra is lebilincselő játékokkal foglalatoskodik, mint az építőkocka, vagy együtt nézegethetünk képeskönyvet. Nem beszélve arról, hogy néha élményszámba megy csak bámulni, ahogy feltalálja magát és felfedezi a világot.
Mert ahogy sokan figyelmeztetnek, elmúlnak ezek a szép idők is, és egyszercsak azt vesszük észre, hogy gyermekünk már egyáltalán nem akar „velünk lógni”, és várhatunk rá éjszakákon keresztül az üres ágyát aggodalommal szemlélve.
Azt hiszem, a baba érésével, fejlődésével párhuzamosan ezért is döntött úgy a kolleganőm, hogy „csak” másfél évesen adja be a kislányt a bölcsődébe, és tér vissza dolgozni. Mert ő úgy véli, ez az ő élete. És tényleg az övé, ezért úgy éli, ahogy ő akarja. Mindenkinek szíve rajta.
Előkészületben: "Még mindig nincs vége"