Egy kisbabával kapcsolatban nap mint nap felmerülnek megoldandó problémák, olyanok is, amikkel még nem találkoztunk, akkor is, ha már nem az első gyermekünkről van szó. És akkor sem biztos, hogy tudjuk, hogy mit kell tennünk, ha már a másik manónál kitaláltuk a megfejtést, vagy elmúlt magától a gond, vagy kiolvastuk az egész szakirodalmat.
Ráadásul nem valószínű, hogy az új újszülött is ugyanúgy fog reagálni ugyanarra a próbálkozásra, hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden ember, minden kis lény más, mindenkinek mások az igényei, és a jelzéseken sem túl egyszerű kiigazodni.
Mindig hangoztatják, hogy hallgassunk a megérzéseinkre, figyeljünk a bébinkre, hiszen csak mi tudhatjuk, hogy mi nyomja a lelkét vagy a pocakját, és ő képes arra, hogy tudtunkra adja ezeket. Azt ajánlják, hogy tartózkodjunk az ötletszerűségtől, mindig mindent igyekezzünk ugyanúgy végezni, ugyanolyan sorrendben, kiszámíthatóan, hogy a csecsemő megtanulja a rendet, a szokásokat, számítson az eseményekre.
Ez mind igaz és szép. De neki sem mindig ugyanazok a sírásának az okai, és mint tudjuk, ami egyik nap bejön, a másik nap már biztos, hogy nem. Tehát ők közel sem olyan logikusan vannak felépítve, mint ahogy azt mi, felnőttek elvárnánk tőlük. Áronnál is örültem, ha valamit meg tudtam oldani, de biztos lehettem benne, hogy legközelebb az a módszer már nem vezet célra. Mást kell alkalmazni. Akár már másnap is.
Annánál is előfordult, hogy kikaptam a kiságyból, amikor sírt, mert úgy láttam, szüksége van rám, kijött egy jó nagy büfi, aztán megnyugodott. A következő alkalommal arra gondoltam, hogy ráteszem a mellkasomra pihentetni, imádta. Áron kitért a hitéből, ha ilyet tettem. Akkor is olvastam, hogy ezt mennyire szeretik a babák, hát fogtam – igaz feküdtem, ő meg utált hasalni… –, rátettem a pocakomra, jobban ordított, mint előtte.
Anna szeret hason lenni, nagy büszkeségemre már öthetesen az alkarjára támaszkodva forgatta a fejét, pedig sokat azért nem teszem le így, max. 1-2 percre naponta, félnaponta. De a mellkasomon egy ideig szeretett időzni. Aztán mostanában meggondolta magát, és többnyire inkább feszeng rajtam, akkor is, ha büfi a közelben sincs. Ilyenkor megfordítom hátra, aztán semmi baja. Persze megesik, hogy később jön egy bukás. Pedig jobb szeretem, ha az én ruhámat tiszteli meg, és nem a sajátját. Azonban így is küzd eleget, úgyhogy ha nem muszáj, nem feltétlenül kíntatom.
Tehát szerintem kellenek az ötletek. És mi választja el az ötletszerűséget az ösztönösségtől? Mi a különbség? Ki tudja megmondani, hogy amit tettem, azt az anyai ösztönöm diktálta, vagy csak eltaláltam a nyerő számokat? Hol a határ? Képes vagyok egyáltalán hallgatni a megérzéseimre? Vannak egyáltalán sugallataim? Honnan jönnek? Az agyamból vagy a szívemből? Biztos, hogy ilyen éles az ellentét? Vagy mindegy az indíttatás, a lényeg az eredmény? Mikor beszélhetünk egyáltalán megoldott helyzetről?
Nem azt jelentem ki, hogy borítsuk fel a gyermek jól kialakult rendjét – ami nálunk egyelőre, hagyomány szerint nincs, és nem is úgy tűnik, hogy hamarosan beköszönt –, hanem hogy kellenek a tervek, kell az innováció, kell néha az új, mert a régivel nem megyünk semmire. Ha segítenek az ösztöneink, és megértjük a bébinket, annál jobb, de ha csupán eszünkbe jut valami, az is könnyen a hasznunkra válhat. A kísérletezés pedig a rutin kialakításához is szükséges (lehet).
Előkészületben: "Megfázott vagy nem?"
