Mondják, hogy minden rosszban van valami jó, hát néha a jóban is van valami rossz. Történt ugyanis egy őszi este – amilyenek manapság vannak, amióta Anna napvilágot, vagy inkább sötétséget és ködöt látott –, hogy a kislány egy kicsit többet aludt egyben, mint az addig megszokott volt.
Ennek az ember alapesetben örül, hiszen jobban ki tudja pihenni magát, kevesebbszer kell felkelni, kevesebb időt kell fent tölteni, látszik a fény az alagút végén, stb. Nem is volt ezzel semmi gond, telítődtek a melleim, máskor is előfordult már, gondoltam, szépen lassan a nap folyamán úgyis kiürülnek, hogy aztán éjszaka ismét nagyobb mennyiségben termelődjön, figyelembe véve azt is, hogy lehet, hogy nem lesz szükség annyira.
Lehet, hogy napközben is kevesebb élelmet vételezett Anna, vagy nem figyeltem kellőképpen oda, hogy melyik mellemet mennyire szívja le, mindenesetre problémával nem szembesültem. Egészen addig, amíg elmentem fürödni, és megvacsoráztam. Semmi hideget nem ettem, ittam, a lakásban sem volt hűvösebb, mint általában, engem viszont úgy elkezdett rázni a hideg, hogy azt hittem, meggebedek.
Egyéb bajom nem volt, csupán reszkettem, mint a nyárfalevél. Magamra terítettem egy polárplédet, a kisfiam édesen hordta a kis ruhadarabjait rám, de a világ összes takarója sem segített volna rajtam. Potyogtak a könnyeim, mert nem tudtam, mi a gond, és dideregtem, vacogtam.
Egyből az jutott volna eszembe, hogy tejlázam van, ha lázas lettem volna. De még csak hőemelkedésem sem volt, egyáltalán nem voltam forró, meleg sem. Nagy nehezen megfürösztettem a kislányt, szerencsére a hősugárzó pont rám van állítva, így egy idő után már nem is remegtem annyira, meg a kezem sem volt jégtömbből.
Az esti rutin végeztével gyorsan ágyba bújtam, alaposan betakaróztam, és szundítottam úgy 2-3 órát. Ezt követően fejfájással, forró halántékkal ébredtem, és ettől nem tudtam aludni. Lázat mérni felesleges lett volna, mert azt hiszem, ahogy öregszem, egyre jobban hasonlítok édesanyámhoz és a páromhoz, akiknek ugyan nincsen lázuk, de ha hőemelkedés is éri őket, az akkora gyötrelem, mint másnak a 40 fok.
Ekkor már erősen élt bennem a gyanú a mellgyulladásra. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy délután, fürdés előtt éreztem egy kis feszülést, csomót a jobb mellemben, masszíroztam is egy kicsit. Anna ugyan nyöszörgött éppen, kínlódott valami bélproblémával, de felébreszteni megetetni nem akartam, hiszen ha tud tovább aludni, akkor tegye meg. Nem szeretném hozzászoktatni, hogy akkor is keljen fel szopni, ha nincs rá szüksége.
Így még vártam 1-2 órát. A mellszívóra is gondoltam, hiszen el is fertőtlenítette édesanyám, ám az éjjel kellős közepén nem akartam annak sem nekiállni. Egyrészt lustaságból – bár azt elnyomta a fájdalom és az aggodalom –, másrészt azért, mert elég zajosan kattog, és nem szerettem volna sem Áront, sem Annát felébreszteni vele. Ezt a variációt reggelre toltam.
A kislány megetetése után egy pár falatot én is vételeztem, aztán bevettem egy fájdalomcsillapítót, hátha segít. Párom mélyen aludt a gyerekszobában, nem tudtam kérni a támogatását, így hajnalban egyedül próbáltam meg a rossz vállammal hónaljtartásba tenni Annát, és úgy adni neki a tejet. Szegényt ezzel a módszerrel még annyira se tudtam magam felé húzni, még jobban ömlött a nektár a szájába, csak fuldoklott. Inkább alig evett, abba is hagyta.
A fejfájásom – hála az égnek – elmúlt. Rettegtem, hogy be kell mennem a kórházba. Mert jómagam hiába tudtam, hogy „csak” tejlázam van, biztos voltam benne, hogy egyből koronavírustesztre küldenek, ha jelentkezek az osztályon. Aztán ki tudja, hol, mit szedek össze, mennyit kell várakozni, mit csinálunk addig a kislánnyal, benn kell-e maradnom, stb.
Nagyon nem akartam ismét oda kerülni. Említette a doktor úr, amikor kiszedte a varratokat, és hazaengedett, hogy 6 héten belül ilyesmi megeshet, és hogy menjek, ha 3 napnál tovább tart a láz, vagy nagyon magas, de ezt nagyjából el is engedtem a fülem mellett, hiszen miért pont velem történne meg. Nem is kérdeztem, hogy ambulánsan kezelnek-e ilyenkor a kórházi mellszívóval meg antibiotikummal, vagy be kell-e feküdni. Meg hogy vihetem-e a bébit.
Ilyeneken kattogott az agyam, meg a megoldásokon. Végül is megúsztam. A láz nem tért vissza, a mellem szépen lassan helyrejött, masszírozgattam, leüríttettem a kislánnyal. Szerencsére egy viszonylag enyhe lefolyású változattal állhattam szemben, ilyenről az interneten nem is olvastam.
Amúgy azt nem értem, hogy ha a mellgyulladás úgy jön létre, ahogy esetemben is, hogy elzáródik egy tejcsatorna, kicsit becsomósodik, akkor az hogyan lehet bakteriális eredetű… Szó sincs arról, hogy valami rossz került volna a gépezetbe, mindössze túl sok tej gyűlt össze, és nem szívta le kellőképpen a baba. Na, mindenesetre örülhetek, hogy itthon maradhattam, és tényleg ennyi rossz volt csak a jóban.
Előkészületben: "Valamit valamiért"
