Ugróbéka

Ugróbéka

Lesz-e kistestvér?

2018. október 22. - Ugróbéka anyukája

Volt, aki már feltette a kérdést, mások mit sem tartanak egyértelműbbnek, mi leggyakrabban a „mentsen tőle az ég” vélemény alatt futunk, Apa – elmondása szerint – elmenekül, bezárkózik, én bizonytalankodok. Szerencsére vannak, akik nem szólnak bele, vagy akiket nem érdekel, de egy cikket bőségesen megér a kérdés. A párom szerint nem intim kategória, úgyhogy lássuk az érem több mint két oldalát!

A legfontosabb leszögezni azt, hogy ez nem kizárólag rajtunk múlik, sőt. Az orvosok gyakorlatilag a 0-hoz mérföldekkel közelebbi esélyt adtak az első gyermekünk megfoganására is, mint az 1-hez. Fogalmazhatnék úgy is, hogy csoda történt. Talán éppen ezért nem tudtam mit kezdeni a szülés utáni helyzettel. Lelkileg – egy mélyebb szinten – nem tudtam felkészülni a baba érkezésére, a rengeteg sírásra, problémára, szoptatásra, mert el sem hittem, hogy megszületik, és itt van közöttünk! A mai napig egy rejtély számomra. Ezért is vártam karácsonyra. Magától aligha érkezett volna sokkal korábban

Óriási erőfeszítésekbe és egy halom szekérrevalóba került. Na, persze, megérte. Csak jelzem, hogy nem olyan egyszerű. Nem mindenkinek pottyan az ölébe. És sajnos rengetegen hiába is vágyakoznak utána. 

A hathetes kontrollvizsgálaton az orvos is erről faggatott. Ha jól emlékszem, már a kórházban is megemlítette, hogy gondolkozzunk rajta. Akkor azt terveztem mondani: „Még egy ilyen ordítógépet?!” Aztán finomítva a válaszon, megkértem, hogy hadd ne kelljen erről most nyilatkoznom. Természetesen felhívta a figyelmemet a lehetőségekre és eshetőségekre. Eddig is tudtam, de megértettem. 

Persze sokat agyaltam rajta és álmodoztam róla. Áron szülei közvetlenül nem tapasztalhatták meg, hogy milyen az, ha valakinek van egy testvére. Részemről elég nagy hiányérzetet kelt. (Ezért természetesen nem okol és nem is okolhat senki senkit, elmélet.) Mindig is szerettem volna, ha van valaki, akihez fordulhatok, aki jobban ismer, mint egy barát, vagy akivel (anyukámon kívül) hatalmasakat lehet veszekedni. Mindegy, csak kössön össze a vér! 

Húszévesen nagy családot akartam, mert korábban láttam egy akkor tökéletesnek és irigyelhetőnek látszó példát. Legalább három gyerek, mindenki mindenkit nagyon szeret. Aztán ott is minden szétesett. Egy ekkora klánt valakinek vagy valaminek össze is kell tartania. És ha ez az elem eltűnik, sorban dőlnek le a dominófalak. Most ez a kép áll előttem, de mindegy is, hiszen nem találtam meg az emberem, és múltak az évek, jött(ek) a gond(ok). 

Egy komoly kórházi tartózkodás után azt hittem, elveszett minden sanszom. Pszichológiailag próbáltam feldolgozni, hogy valószínűleg fizikailag nem leszek alkalmas rá. Akár 100 kilót is emelhetek, de életem végéig gyógyszert kell szednem. Aztán szép lassan összekaptam és próbatételek elé állítottam magam. Megfelelő erőnlétemet több alkalommal bizonyítottam. Megismertem a férjemet, aki elfogadta a helyzetemet és mindenben támogatott. 

Majd kezdődtek az ez irányú küzdelmek. Nem tudom, hogy a természetes gyógymódok, a gyógyszerek és étrend-kiegészítők, a testmozgás, a helyes táplálkozás, a túlzott fizikai aktivitás mellőzése, az ülésre odafigyelés és figyelmeztetés segített-e, vagy csak egyszerűen így rendelte az élet, de végül többévi próbálkozás után egy ebihal nődögélni kezdett a pocakomban. 

Aztán – Áron születését követően – amikor már nagyjából belerázódtam a mindennapi tevékenységekbe és hozzászoktam az egyre ritkuló (bízom benne) síráshoz, mégiscsak feltételekhez kötöttem (volna) egy újabb családtag (nem törpenyúl, az még versenyben van!) érkezését. Mégpedig, hogy valaki maximálisan, teljes erejével, bármikor tud nekem segíteni. Ha kell, minden hétköznap egész napokat el tud tölteni a gyermekkel (és velem). Hogy tartsa bennem a lelket, figyelje a jelzéseket, amíg én vezetem a háztartást, minimális időt fordítok magamra és nyilván a nagyfiúval is foglalkozok (óvoda után). Igazából, lehet, hogy egy bébiszitter lenne a megoldás… csak a keret hiányzik hozzá. :-) 

Ahogy teltek a hetek, gyorsan körvonalazódott az is, hogy a hálószobában lenne a kiságya, szereznék be hozzá hordozókendőt – akár kötési tanfolyamra is beiratkoznék. Nagy valószínűséggel használnék cumit, viszont tiltakoznék a bimbóvédő ellen. Korai időszaktól pohárból tanítanám vizet inni, és tényleg 6 hetet adnék a szoptatás beindulására. Ha még akkor is problémák sora gyötör bennünket ezzel kapcsolatban, nem fogom megbánni, ha tápszerre térek át. Ugyanakkor nyilván bízom benne, hogy ezúttal (jobban) sikerülne. 

Aki olvasta a blogom vagy akár néhány bejegyzésem, a cím alapján azonnal a fejéhez kaphat, és igaza is van. Hogy egyáltalán ez a dilemma felmerülhet bennem?! Egy ilyen idegbeteg anyának még egy gyerek?! Normális?! Magam is sokszor úgy érzem, hogy egy is sok, valamint korábban akként fejeztem ki – önbizalmam fogytán, idegeim szétcincálván a nagy zűrzavarban –, hogy ezt nem nekem találták ki. Vannak, akik nálam sokkal alkalmasabbak erre a feladatra. 

Persze ilyenkor eszembe jut egy volt kolleganőm is, aki immár három gyerkőc édesanyja. Nem rendelkezett valami nagy türelemmel, hamar és jól fel tudta húzni magát, kiabált és csúnyán beszélt. Természetesen a porontyokhoz lehet, hogy más a hozzáállása. Bár nem gondolnám, és nemrégiben a közösségi oldalán is olyan idézetet osztott meg, miszerint az édesanya szeretete végtelen, de a tűrőképességének vannak határai. Ha ő is kibírja, akár én is túlélhetem. 

Annyi biztos, hogy pihenésre van szükségem (jó néhány átaludt éjszakára, különösen 11-től 2-ig). Jelen pillanatban ezt érzem a legfontosabbnak, hogy tudjam tovább csinálni megfelelő intenzitással a dolgaimat. És a szoptatás befejezése vagy Áron egyéves kora után (most úgy néz ki, hogy előbbi tart tovább) még várnék legalább fél évet. Hogy azt ehessek és ihassak, amit csak akarok (sok-sok fokhagyma és vörösbor), akkor és oda mehessek, amikor és ahova akarok – azzal a kikötéssel, hogy valaki tud vigyázni a kisfiúra. Valamint néhány apró műtéten is túl kell esnem.

Ezeken kívül a bébinek is alkalmazkodnia kéne más állapotomhoz, mivel most a pelenkázón folyamatosan a hasamat rugdossa, ráadásul egyre erőteljesebben. Ez nyilván nem tenne túl jót egy pocaklakónak, viszont meglehetősen nehéz lenne elmagyarázni egy ekkora gyermeknek, hogy milyen károkat okozhat.

És azt is hozzátenném, hogy gyakorlatilag már most is van két lurkóm. Legalábbis néha így érzem. Amikor páromat nemrégiben még alig lehetett kirobbantani reggelente az ágyból (olykor már egészen alakul!), vagy mikor kölyökkutyaszemekkel rám nézve azt kérdezi a számítógép előtt ülve, hogy „Ugye, ezt a játékot még befejezhetem?”.

Összegezve tehát, nem vagyok ellensége az újabb csemete eljövetelének, valószínűleg tényleg az egyik legszebb dolog az ember életében, ez a világ rendje és talán értelme is. De hogy megadatik-e, azzal kapcsolatban mi csak minden tőlünk telhetőt meg tudunk tenni, a többi nem rajtunk áll. Apa úgysem rajong túlságosan újdonsült labilis, ám olykor inkább – hozzám jobban illő – karakán személyiségemért.

Előkészületben: "A két jó húzás napja"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr1414314943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása