Már az ötödik napot töltöttem a kórházban, amikor addigi összesen kb. fél órai alvás után eljött a következő éjszaka. Az ember azt gondolná, hogy ennyi ébrenlét után már annyira fáradt, hogy mindegy, kinek a gyereke bőg mellette, hány zaj- és fényforrás működik folyamatosan, mikor, ki nyit be az ajtón, akkor is aludni fog. Alapesetben ez így is lenne, ha éppen nem a saját újszülötted kezdene olyan csillapíthatatlan sírásba, hogy fogalmad sincs, miért teszi, és az égnek nem akarja abbahagyni. Megeteted – többször is –, bár már úgy tűnt, nincs szüksége kiegészítésre, azért kérsz hozzá tápszert is, tisztába teszed, nézed, nincs-e melege, nem-e fázik, nem akadt-e be a lába a még túlságosan nagy rugdalózóba. Semmi. Simogatod a hasát, finoman masszírozod, most a szomszédod miatt nem vagy csak nagyon halkan énekelgetsz neki. Semmi. Már nem tudsz mire gondolni, és felkeresed az éjszakás nővért, hogy mondjon valamit. Három – tényleg! – fontos dolgot tudsz meg: 1. Ezt anyának kell megoldania! (Azóta is áldom ezért a kijelentésért, sokszor ismételgettem itthon is magamnak.), 2. Nincs cumija? (Bababarát kórházban?), 3. FRONT VAN. (És?)
Front, szél, közelgő zápor, zivatar, időjárás-változás. Persze, a gyerekek érzékenyek, a mi Áronunk pedig mindent megérez. Jöhet hideg, meleg, egyre megy. A kórházból hazatérve pár nap múlva ismét előadta hirtelen feltörő, vigasztalhatatlan sírását, melyről már tudtam, mire véljem. Cumival a szájában fölé guggolva fél óra susogással megszüntettem… Azóta ezek a nagy rohamok elmúltak, de még mindig erősen nyűgös a mi kis előrejelzőnk. Ekkortól békának neveztük, és nem volt szükségünk időjárás-jelentésre.
A nevet illetően újabb megerősítést kaptunk, amikor megérkezett a három-, majd a hathetes növekedési ugrás. Kellett valami vicces, hogy áthidaljuk és túléljük a hosszú délutánokat, estéket, amikor folyamatosan minden a szoptatásról és a tej mennyiségének növeléséről szólt. Innentől már ugróbékáról beszélhettünk.
És a sor még nem ért véget. 4 hónapos korától Áron más hanggal össze nem téveszthető módon brekeg. (Biztos Apától tanulta, mert ő már akkor is folyton a béka hangját utánozta, amikor Áron még Anya pocakjában volt. Bár hozzá kell tenni, hogy Áron saját maga találta ki ezt a hangot magának, mert Apa Áron születése óta tudtunkkal – ideiglenesen – leszokott a brekegésről.)
Végül mostanában, amikor hasra fordítjuk, egy idő után úgy nyúlik ki, mint egy béka.
Azt hiszem – bár már nagyon nincs olyan állat, amit néhanapján ne használtunk volna becézésre –, ennél találóbb nevet nem ötölhettünk volna ki neki.
Előkészületben: "Szülésindítás egy nappal a kiírt dátum után"
