Ha az első részt még nem olvastad: "E-kor (1. rész)"

És amit még, ha így esett a címválasztás, egy füst alatt elbeszélnék, az rohanó világunkkal kapcsolatos. Manapság divat a generációkat betűkkel, jelekkel illetni, hogy az óriási technikai innovációban való jártasságukat és beleszületésüket el tudjuk helyezni – már aki bírja még követni az abc-t és az általam már nem ismert modern kifejezéseket, angol rövidítéseket.

Én is kipécéztem egy betűt, ami köré fonnék még néhány gondolatot. E. Ez nem valami újdonság a tekintetben, hogy rengeteg mindent már az interneten intézünk, számítógép sem nagyon kell hozzá, elég egy notebook, egy tablet vagy egy okostelefon. Csekket adunk fel, bankolunk, levelezünk, csevegünk, fényképeket töltünk fel a felhőbe, híreket olvasunk, játszunk, kaszinózunk, ilyesmi. Tehát elektronikus úton oldjuk meg a korábbi papíralapú, vezetékes tevékenységeinket, problémáinkat. 

Ami nem is baj. Számtalan ügyintézéstől, kilométertől, félreértéstől kíméljük meg magunkat, nem kell emberekkel kommunikálnunk, ha nem akarunk. Hurrá! Na, ennek a következményeit most nem tárgyalnám, mert annyira hosszúra nem terveztem a cikket. 

Tény, hogy sok támogatásban van részünk a fejlett technológiák által, ám az is valószínű, hogy ezek közül számos saját magát generálja, azaz a kipótolt cselekvések helyén másikak keletkeznek, jelentkeznek. És lehetséges, hogy több lépésben tudunk orvosolni valamit, ha már nagyon belekeveredtünk. De a lényeg, hogy nem álltunk fel a fotelből! 

Szóljatok rám, mindig eltérek a témától! Kapkodunk, egyszerre három ketyerét nyomogatunk, három készüléket működtetünk, háromfelé szakítjuk magunkat, miközben két kezünk és egy agyunk van… 

És ide, a Föld nevű bolygóra – ilyen jelenségek közepette – csöppen egy kis lény, akinek az egészről semmi fogalma nincs, csak annyit érez, hogy egy finom, meleg, relatív csendes (másféle, egyenletes zajokkal megszokott) helyről egy olyanra került, ahol mindenki rohan, robotol, hadar, fal, kiabál és legkevésbé figyel rá. 

Pedig mi még igyekszünk is! Jó szülők szeretnénk lenni, bármit is jelentsen ez. Gondozni, nevelni, szeretni. Hagyni, hogy fejlődjön a saját ütemében, és csak szükséges esetben közbeavatkozni. Óvni a veszélyektől, de néha nem megakadályozni, hogy finoman fenékre huppanjon. 

És véleményem szerint nem véletlen, hogy a mai csecsemők nem akarnak korán mászni, nem akarnak korán beszélni, nem akarnak idejekorán önállóan enni, szobatiszták lenni. Mert ők nem bírnak olyan könnyen alkalmazkodni az ilyen mértékű gyorsasághoz, az ekkora mennyiségű információhalmazhoz és kuszasághoz. 

Ők szeretnének egy egyszerű parasztházban lakni, ahol a féltett tányérok fel vannak akasztva a falra, ám ahol együtt kapirgálhatnak a tyúkokkal és futhatnak a kutyákkal. Ahol nincs annyi tiltás, annyi irigység, annyi felnőtt holmi, annyi veszedelem, vagy csak más. Ahol talán hamarabb és könnyebben el tudják sajátítani a szabályokat, mert nem kell hozzá ezeroldalas törvénykönyveket memorizálni. 

Lassan fejlődnek, mert túl sok minden várunk el tőlük. Türelmetlenek vagyunk, és nehezen hagyjuk el a komfortzónánkat. Nekik pedig sohasem elég a megértésből, ölelésből, közös elfoglaltságból, mókázásból, verselésből, a boldog gyermekkorból. Ezt kéne fejbe vésnünk, és csodaként tekinteni minden villanásukra.

Hamarosan új kritika!