Ha az első két részt még nem olvastad: "Kinek az igénye? (1. rész)"; "Kinek az igénye? (2. rész)"
Még sok gondolat jutott eszembe a témával kapcsolatban, azonban sehogy sem tudtam beilleszteni az eddig írt, szépen összeszedett és egymásba fűzött bekezdések közé, ezért ezeket újabb láncba rendeztem, és inkább az eddigiek kiegészítéseként, mint folytatásaként teszem közzé.
Ahogy édesanyámnak – akinek anyasága idején töretlen volt a napirendiség, a 3, majd 4 óránkénti etetés népszerűsége, és ritkaságszámba menően 8 hónapos koromig szoptatott engem – segítettem kifejezni magát, ő nem tud azonosulni ezzel a metodikával. Mondtam neki, hogy az hagyján, de én sem. Azt sem látom ugyanakkor jó megoldásnak, hogy amikor láthatóan a bébi 1,5-2 óra elteltével éhes, akkor minden mást végigzongorázzunk, hogy még mi problémája lehet, hogy a végén ugyanoda lyukadjunk ki. Tehát háromszor átpelenkázni, énekelgetni, susogni, cipelgetni nincs értelme, ha az evéstől sokkal hamarabb megnyugszik, és ha ez volt a sírásának indítója.
Beszéltük, hogy támogat engem abban, hogy 3 óránként kapjon a baba enni, valahogy rávezetni. Hogy eleget egyen, amikor egyszer nekilát, legyen ébren, aztán aludjon egy jót – cici nélkül. Az is felmerült ötletként, hogy ha 2 órán belül ismét szopizni szeretne, akkor ugyanazt a mellemet kínálom neki, egyrészt, mert valószínűleg nem éhes, másrészt, hogy termelődjön 3 óránként kielégítő mennyiségű tej 1-1 mellemben. Ez sem jött be. Mert amikor tényleg üres a pocija, bizony megeszi utána a másikat is. Így marad az igény szerintiség.
Sokan azért ellenzik a címbéli hozzáállást, mert ha mindig teljesítjük a bébi kívánságát, akkor elkényeztetjük. Ha azt vesszük alapul, hogy valójában nem tudjuk, hogy mit szeretne, és mi mégis mindig ennivalóval kínáljuk meg, akkor nem azt csináljuk, amit ő szeretne, egyáltalán nem a szükségleteire reagálunk, hanem azt tesszük, amit tudunk, ami tőlünk telik. Ami nekem mondjuk testhezálló, mert a szoptatáson kívül tényleg nem igazán tudom, hogy mit lehet kezdeni egy csecsemővel, főleg, ha zokog. De reálisan tisztában vagyok vele, hogy nem mindig az éhség a gondja, és próbálom kifürkészni a problémáit, még ha nem is mindig sikerül.
Tehát szerintem nemhogy elkapatjuk az állandó mellre tétellel, hanem elbizonytalanítjuk magában, és azt sulykoljuk belé, hogy mindenre az anyamell és az anyatej a megoldás, holott ez nem így van, ő sem biztos, hogy mindig azt igényli. Durván úgy is kifejezhetném, hogy egy „hitetlen szenvedélybeteget” nevelünk belőle.
Folytatás hamarosan!
