A közösségi oldalakon mindenhol mosolygós képek, fényképezést nem hogy jól tűrő, de egyenesen élvező babák, 1 éves kor alatt nyilvános medencében pancsolás, strandolás, pár hetes, hónapos bébivel messzi kirándulások, séta a régió távolabbi pontján, autósülés, hajón alvás és még sorolhatnám. Nem mintha ezek közül mindet irigyelném (főként a velük járó kellemetlenségeket), de persze én is utazgatnék, fotóznék, vigyorognék, sőt ebben a rekkenő hőségben még úszkáltam is volna.

Mindenki a legszebb arcát mutatja és a legvidámabb pillanatait osztja meg ismerőseivel, vagy akár olyanokkal, akik mellett az utcán köszönés nélkül elmegy. Én is kedves képeket (bár egyáltalán nem sokat) raktam fel a legismertebb lapra. Hadd higgye mindenki azt, hogy minden rendben zajlik, egy kisgyermekkel öröm az élet. Aztán hadd tapasztalja meg más is, hogy ez mégsem egészen így van. 

Kolléganőmmel futottam össze (mint kiderült, 11 nappal előbb született a kislánya, mint Áron), ő is azt említette, hogy minden kismama, akivel találkozott, küzd valamivel. Adódhat probléma a szoptatással, az altatással, a hozzátáplálással (nála például), a fogzással vagy akármivel. Ahogy nálunk több is szerepel a porondon a fentiek közül. De ezt mégsem közöljük mindenkivel. Hiszen ki akarja, hogy sajnálják, szánakozzanak rajta, vagy pláne letámadják, hogy mer panaszkodni egy kisdeddel a karjában, amikor vannak, akiknek nem adatik meg, vagy milyen csodás is volt, amikor a felháborodó körül forgolódtak apró gyermektestek. 

Édesanyám mondta azt a kezdeti hajmeresztős, érzelmi hullámos, helyzethez alkalmazkodni nem tudós, önzéssel, meglepődéssel és el nem fogadással (nehezen megértéssel) teli hetekben, hogy ez „életed legszebb időszaka”. Amikor épp a plafonon táncoltam. Nem minősült jó húzásnak. Válaszoltam neki (az sem), megsértődött. Ez nem segített. Ha nem érzed, hiába skandálja bárki. Majd talán később. Vagy amikor időlegesen rendezett a szituáció. 

Később, mikor már általánosságban véve közelebb jutottunk a „boldogság”-hoz (tudnám, mi az), egyik szomszédunkkal beszélgettem a ház előtt. Egyetértett azzal, hogy nem könnyű (bár a „kis gyerek – kis gond,…” híve), de szinte ellentmondást nem tűrően kérdezte, hogy azért mérföldekkel több a pozitívum, nem? Ezt egy olyan nap délutánján nem tudnám kijelenteni, amikor a bömböléssel töltött órák száma meghaladta a mosolyokét… Azonban ezek után nem volt kedvem vitatkozni. 

Valahol Áron 7 hónapos kora tájékán értem el oda, hogy valami csipetnyit érzékelek ezekből a szivárványos égkövekből. Szeretem. (Persze, eddig is.) Tudom, hogy ügyes, okos (na meg szép). Tisztában vagyok a tulajdonságaival, a talpraesettségével, néha még ki is tudom zökkenteni a rosszkedvéből. Szeretek vele tornázni, hülyéskedni, játszani. Ám leginkább csak akkor, ha nekem is van hozzá hangulatom, és nem tornyosul előttem 50 másik, (neki, érte) fontos dolog, amit éppen végeznem kéne. 

Olykor fárasztó, hogy nem képes önállóan ellenni, nyűgösködés nélkül hosszabb időt eltölteni. Pedig igyekszem ide-oda vinni, közben szórakoztatni, szóval tartani, odanézni, odalépni. Máskor hagyom egy kissé nyöszörögni, hogy oldja meg a gondját-baját. Próbálok egyensúlyt teremteni. Azonban sokszor hiányzik a csend. Hogy a saját gondolataimba tudjak mélyedni (akár a babával kapcsolatban, akár teljesen mással). Egy kicsit relaxálni, kikapcsolni. 

Nem tudom, a többi szülő hogy van ezzel, de szerintem a felhők feletti lebegés néha csupán kifelé szól, belül ádáz harc folyik. És aki egészen megbékült magával, többé nem foglalkozik azzal, hogy a boldogságával másokat bosszantson.

Előkészületben: "Foglalkozzunk anya (és apa) fogával is!"

(Lecsóeltevés és nyári szabadságolás miatt kicsit később! ;-))