Nemrégiben egy kétrészes bejegyzésben már szó esett a babaúszásról és a hozzá való viszonyunkról, azonban most ezzel a témával kapcsolatban újra billentyűzetet kell ragadnom, hiszen újabb benyomások értek.

Szinte hétről hétre számolnak be édesanyák a csodákról, amik az uszodalátogatás nyomán keletkeztek gyermekükben. Előbb megtanultak járni, biciklizni, focizni, szavalni, kínaiul, én nem tudom, mit csinálni. Hogy minél előbb, azt nem tudom, mert teljesen egyediek a csemeték, és mindenki máskor, máshogy, más ütemben fejlődik. Van, aki ebben ügyes, van, aki másban.

Persze azt az érdemet nem venném el a babaúszástól, hogy segíti a mozgásfejlődést, hiszen kimutatják tanulmányok, gyakran járó szülők tapasztalják, és eredendően sérült, előrehaladásban lemaradt gyermekek részére találták ki ezt a módszert, tehát minden bizonnyal hatásos.

De hogy egy kétéves azért tudja az ABC-t, és minden egyes betűjével egy szót, mert a medence fenekét nézegeti, ezzel már tudnék vitatkozni. Egy anyuka a minap pedig arról számolt be, hogy kislányával a kórházban voltak elszigetelve, és a pici hős módjára bírta a kiképzést, a bezártságot, stb.

Ez egyrészt alapbeállítottság kérdése is, másrészt a nevelésé, hozzáállásé, a szülő türelméé, helyzethez való alkalmazkodóképességéé – hiszen a gyerek érzi, ha az édesanyja fél, vagy bármilyen negatív érzések kavarognak benne –, és természetesen az is hatással van a magatartására, hogy beteg.

Áront is sokkal könnyebb egy helyben tartani, összebújva mesélni neki, ha nem maximálisan egészséges, ilyenkor inkább erre van igénye, mint a futkározásra, pakolgatásra, más játékokra. Néha azt gondolom magamban, hogy ilyenkor „normális”. Mert máskor őrültek módjára tud viselkedni.

Minden elismerésem a leányzóé és tiszteletem az anyukájáé. De néha legyünk egy kicsit önzőek, gondoljunk magunkra is, és jusson eszünkbe, hogy ez legfőképp nekünk köszönhető! Nem az úszóakadémiának, nem az oktatónak, nem a többi kisgyereknek és szülőnek, nem a pénzszedő néninek és nem az alapítónak!

Igen, ők is tanítanak fegyelemre, odafigyelésre, koncentrációra, elengedésre, önállóságra, magabiztosságra, lélekjelenlétre, sok mindenre. Ez tény. Ám ki vitte el az uszodába a babát? Eleve egy alapvető intelligenciát feltételez, hogy a szülőben felmerült, hogy ez javára válhat a bébinek – kivéve persze, ha csak a szomszédot majmolta –, hiszen nem fog félni a víztől, és tudni fogja, hogy ez is egy élhető közeg a számára.

Ezenkívül a szülő az, aki minden egyes alkalommal időt szakít erre a programra, elviszi a gyereket, átöltözteti magával együtt kétszer, emelgeti, terelgeti a vízben, majd hulla fáradtan hazaérve kipakolja száradni a ruhákat, és villámgyorsan ebédet rittyent a baba elé.

Az, hogy értelmes a gyermekünk, hogy átérzi a szituációt, hogy ha szavakkal nem is feltétlenül érti, de a szülő elmondása, beszámolója, kisugárzása, nyugalma alapján felfogja a körülötte zajló történéseket, az a szülőnek az érdeme!

Az, hogy sokszínűen fejezi ki magát, kétévesen összetett mondatokban beszél, vagy kívülről tud verseket, mondókákat, meséket, bármit, az a vele való foglalkozásnak a tükre. Ezért van tudása, ezért van valamiben kiemelkedő teljesítménye. Nem a medence aljáról memorizálta az ABC-t!

Ha ilyen fantasztikus dolgokat látunk, hallunk a bébinktől, veregessük meg a saját vállunkat – ha más nem teszi –, és ne fogjunk mindent a babaúszásra és egyéb tevékenységekre, ahova elcipeljük a kisdedet, mert elsődlegesen tőlünk örökli és tőlünk tanulja meg, ami a birtokában van, és bízunk benne, hogy olyan szintre fejleszti, hogy később minket is lepipál. Babaúszás ide, vagy oda.

Előkészületben: "Többlettünetek"