Természetesen az első időkben mindenkinek adódnak nehézségei egy kisbabával kapcsolatban, vagy akinek nem, az vagy nagyon szerencsés, vagy bébiszittere (állandó segítsége) van, vagy csodaanya, vagy igen tökéletes gyermekkel rendelkezik, vagy nem mond igazat.
Én most elsősorban a szoptatással összefüggő problémákról beszélnék, a tej beindulásáról és a kórházban előforduló kisebb-nagyobb bökkenőkről, és hogy ezeket véleményem szerint hogyan lehet orvosolni, vagy milyen meglátásaim vannak e vonatkozásban két bébi születése után.
Annát volt szerencsém közvetlenül a műtét után „kézben tartani”, a mellkasomon nyugodott, és szopizott is. Ez különösen fontos az ő szemszögéből is, hiszen az első tápláléka a kolosztrum lesz, ami bevonja a bélfalát, és védelmet nyújt számára, valamint megfelelő tápanyagot. Lényeges a későbbi anya-lánya viszonylatban, és nem kevésbé a tejtermelés elindításában.
Aztán később este is megkaptam néhány órára, ekkor folytatódhatott kettőnk szövetsége. Majd utánavaló délelőttől folyamatosan együtt voltunk. A második nap kritikus a szoptatás szempontjából, hiszen ilyenkor a baba egyfolytában mellre kéredzkedik. Ezt most már tudom, az első gyermekemnél sajnos nem rendelkeztem idejében ezzel az információval.
Így a kislányt nem nyugtatgattam, nem énekeltem neki, nem vártam perceket sem, nemhogy órákat, hanem akárhányszor jelezte – szépen, ahogy a nagy könyvben meg van írva, tátog, forgatja a fejét, stb. –, feltettem töltőre. Egész nap ezt játszottuk, türelmesen. Meg is állapítottam, hogy egy kitartó, életerős tündérke. Bízom benne, hogy nem voltam elhamarkodott a kijelentéssel kapcsolatban, bár a szakember(ek) szerint a személyiségjegyek csak néhány nappal később jelentkeznek és ismerhetők fel.
Estére fogyott el a cérnája a kicsinek, akkor már annyira sírt, hogy nem jön semmi a ciciből, hogy nem bírtam megnyugtatni. Az a kevéske előtej már nem volt elegendő a tápszeren is edződött pocakjának. Még egyszer talán egy kis sétálással nyertem időt, de aztán úgy gondoltam, kénytelen vagyok felkeresni a csecsemős nővéreket.
Nem tettem jó szívvel, hiszen egyrészt tisztában vagyok vele, hogy „csak anyatejen kell tartani” a gyermeket, az mindig elég neki, pont annyi és olyan összetételű, amire szüksége van, stb., legalábbis a nagyon hozzáértők szerint. Másrészt pedig azért sem, mert a tapasztalataim a személyzettel az elmúlt alkalommal nem voltak túl rózsásak.
Azért vettem a bátorságot, hallgattam a megérzéseimre, és elmentem a folyosó végére. Sőt túl is sétáltam a helyiségen, rám is kiáltottak, hogy már tiltott zónában járok. Észre sem vettem elvonódottságomban. Az ügyeletes nővér azt mondta, ha csak ez a gond, akkor azon tud segíteni, legalábbis valószínűleg ez nem hangzott el, csupán valami fecskendőből spriccelt egyet Anna szájába.
Nem tudom, mi lehetett benne, bár Áronnál is emlékszem, hogy adtak neki ilyet. Valami nyugtató hatású szer, feltételezem, nem sima cukros tea, mert azt nem így adagolnák. Még egy próbát tettünk, de aztán vissza kellett térnünk a pótlásért. A nővér még annyit tett hozzá, hogy nem biztos, hogy azért sír, mert éhes, mert tegnap este is adott neki enni, büfiztette, és utána ő sem tudta „megvigasztalni”. Vélhetően hiányzik neki az anyukája.
Ez azért kedves gondolat volt tőle, bár előtte a stílusa hagyott némi kívánnivalót maga után. Azért megkaptuk az adag tápszerünket, bebugyolálta takaróba, és oldalt fekve téve a kiságyban egyből el is aludt a lány. Tette ezt bő két percig, amíg a mosdóban voltam.
Utána újból rázendített, de emlékezve az ápolónő mondatára, magam mellé vettem az ágyba, átkaroltam, a szám a feje bubján nyugodott, és így szundítottunk együtt, békében, viszonylag jó ideig. Tényleg szüksége volt rám, de az élelemre is. Anélkül aligha pihent volna el órákat.
Folytatás hamarosan!
