Áron másfél éves kora körül még mindig eléggé nehéz esetnek minősült, sőt manapság is előfordul – igaz, egyre ritkábban –, hogy délelőttönként fél-egy órát sírdogál. Ezt nem viseltem túl jól, és úgy gondoltam – minden jel is erre mutatott –, hogy jobb lesz neki két éves korától bölcsődében lenni több kisgyerekkel. Egyébként sem árt, ha szokja a rendet, a társas kapcsolatokat, stb.

Először a fodrászom vetette fel, hogy másnak is bevált ez a módszer, azóta nyugodtabb a kicsi, könnyebb bánni vele, ráadásul a helyi intézményről sok jót hallani. Hamarosan eljött a beiratkozás ideje, elmentem érdeklődni. Azt mondták, ha szeretnék valamit, mindenképpen töltsem ki a jelentkezési lapot.

Így is tettem, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom, és semmiképpen nem mentem volna vissza 8 órába robotolni, hiszen az akkor is teljesen lefárasztott, amikor utána még nem kellett gyereket nevelnem, vele játszanom, foglalkoznom, csak a háztartási teendők hárultak rám.

Ezért úgy terveztem, hogy 4 órában dolgozok, és a kisfiút ebéd után elhozom a bölcsődéből, hogy itthon aludhasson, addig én is tudom végezni ügyes-bajos dolgaimat, ki tudom pihenni magam, aztán a délutánt együtt töltjük, főzőcskézünk, mesélünk, hasonlók.

Viszont így bizonytalan volt a felvétel eredménye, mert túljelentkezés esetén elsőre azokat húzták volna ki a listáról, akiknek a szülei részmunkaidőben foglalkoztatottak. Ám nyár végére kiderült, hogy felvételt nyert a baba a közeli intézménybe (vicces lett volna egyébként, ha a kényszerűségből második és harmadik helyen megjelölt, „világ végén” lévő bölcsődébe hurimáltam volna a csöppséget minden reggel, majd ahogy odaértem, gyakorlatilag hozhattam is volna el – ezeket az összevonásokat is ki találta ki?!).

A fentiek miatt augusztus végéig jegeltem a témát, majd ezután mentem be a munkahelyemre érdeklődni, hogy mit szólnának hozzá, ha 4 órában boldogítanám őket. A HR-es egyből csóválta a fejét, hogy ilyenre az én munkakörömben még nem volt példa. Én tudtam volna magamnak kitalálni helyet és foglalkozást, vagy akár beugró helyettesítőnek is elmehettem volna, vagy valami mindenki segítőjének, de aztán a nagyfőnökök is elutasították szóbeli kérelmemet, így más irányban kellett elkezdenem forgatni az agytekervényeimet.

Azt gyorsan leszögeztem magamban, és jeleztem a vezetőség felé is, hogy teljes munkaidőben nem számíthatnak rám. Ráérek még egy évet várni arra a csodálatos lehetőségre, hogy a 8 órás megfeszített tempó után még lapátoljak tovább itthon is legalább 4-et, aztán némi alvást követően kezdődhet elölről az egész.

Felmerült még bennem, hogy vállalok egy másik 4 órás melót, amihez kikérem az engedélyt a foglalkoztatótól, de aztán intenzív keresést nem folytattam, az ölembe pedig nem pottyant semmi. Annyira ettől sem voltam elragadtatva. Erőt vett rajtam a lustaság és a kényelmesség. Amíg ott voltam, szerettem a munkahelyem, így messziről, ismeretlenül egyelőre azt feladni nem szándékozom.

Önmagam megvalósításához még nem érzem elérkezettnek az időt, lehet, hogy nem is fogom, kicsit néha rám ül a „Pató Pál úr”-szellem. Tehát addig sodródtam az árral, amíg az események olyan irányba mutattak, hogy munka, így igazolás nélkül nem adhatom Áront a bölcsődébe. Szerencsére az intézményvezető nagyon kedves volt, a szülői értekezletkor felajánlotta, hogy januárig dönthetek a helyről.

Majd decemberben – vagy november végén – hívott fel, hogy mi újság van nálunk. Lemondtam a pozíciónkról, és bízom benne, hogy a sorban állók közül egy olyan emberhez került az esély, akinek valóban nagyon szüksége volt rá, és örült annak, hogy mégis sikerült a gyermeke felvétele. Mert azért valljuk be – magam is láttam –, hogy vannak protekciósok, távolról érkezők, és olyanok is, akik csak aláírt papírt kapnak valahonnan, de eszük ágában sincs dolgozni.

Folytatás hamarosan!