Ugróbéka

Ugróbéka

Ahol a büszkeség néhány percre elhallgat (2. rész)

2019. február 11. - Ugróbéka anyukája

Ha az első részt még nem olvastad: "Ahol a büszkeség néhány percre elhallgat (1. rész)"

Az anyukákat különösen érzékenyen érintheti, hogy mindenhol óriási elvárásokkal találják szemben magukat és ezt a nyomást megérezhetik az arra fogékony csecsemők, tipegők is. Ezért gondolom azt, hogy a tanácsadó egy olyan hely, ahol egy kissé visszafogjuk magunkat (én legalábbis), vagy néha úgy érezzük, mintha süllyednénk a padlóba.

Jóságos ég, az én gyerekem ezt még nem produkálja, pedig az előttünk lévő kettő erről számolt be, a védőnő már hallott ilyet-olyat, éppen olyannal példálózik, ami felénk még nem fordult elő, stb. Ráadásul nálunk általában olyan témák jönnek elő, amik nem aktuálisak. És egyszerűen kihagy az agy. Megkísérlem csitítgatni a babát, koncentrálni a kérdésekre, de nem mindig sikerül megfogni a lényeget. 

Annyira le vagyok ragadva a mánál, a most fennálló helyzetnél, a mai cselekedeteknél, hogy gyakran szinte nem értem, mit szeretne az érdeklődő. Előfordul, hogy rámondom, hogy nyomja a gombot, pedig nincs is olyan játékunk. Azonban az is megesik, hogy tiltakozok, hogy ráteszi a kezét a bögre fülére, pedig jópár hónappal ezelőtt megtette, de mostanában nem szokása. 

Tudom, hogy a jelenlegi állapotára kíváncsiak, de nem veszik figyelembe azt – amit én a gyermekre összpontosítva megállapítottam –, hogy néha az egyik képessége fejlődik, máskor pedig a másik. Ha éppen új mozgásformát sajátít el, lehet, hogy hetekre „elfelejt beszélni”, vagy nem mütyürkézi a tárgyakat. Mindig más iránt érdeklődik, mindig valamiben egy aprót előrehalad. Másban sem marad vissza, csupán egy kicsit szüneteltet. 

Ráadásul a védőnő, bármennyire is kedves vagy segítőkész, mégiscsak egy „idegen”, nem követi minden nap figyelemmel a nálunk zajló eseményeket, és akkora mélységben nem is kíváncsi rá, amennyire el tudnánk merülni benne, csak a megfelelő gondozás és fejlődés szempontjából. Éppen ezért nem is kérkedünk neki (jómagam biztos nem), mint egy családtagnak vagy kedves barátnak, aki együtt lelkendezik velünk a pici innovációjával kapcsolatban. 

Abban minden bizonnyal igaza van a védőnőnek, hogy a kimozdulás, a társaság, az ismeretlen csöppségekkel való találkozás, közös tevékenység hasznos, kialakítja a kapcsolatteremtő készségét, alkalmazkodásra tanítja, ráébreszti, hogy mindannyian különbözőek, más természetűek vagyunk és neki egy ilyen közegben kell megtalálnia a szerepét, elfogadnia a másságot vagy formálnia a szituációkat a maga szerény eszközeivel. 

Viszont egy újságban átfutott cikkel vitára kelnék, miszerint ne vigyük túlzásba a dicséretet, mert akkor a lurkó közösségbe kerülve – látva a többiekhez képesti elmaradottságát – elveszti önbizalmát. Én vagyok a legkevésbé híve a folyamatos tömjénezésnek, azonban egy gyereket mindig önmagához kell hasonlítani, főleg, amíg még kicsi (általános iskola alsó osztályig). 

Akkor kell elismerésben részesíteni, ha megérdemli, ha saját magához képest előrébb jutott. Nem csak akkor, ha megnyerte a matekversenyt, vagy osztályelső olvasásból. Nem kell megállás nélkül és mindig ugyanazért megveregetni a vállát, de ha önmagához viszonyítva kiemelkedőt ér el, igenis meg kell hajolni előtte! Mert akkor aztán főként nem fog bízni magában, ha a sok hármas után végre hazaállít egy négyessel, és a szülő egy jó szót nem szól, mert nem ötöst hozott. Az elvárásnak reálisnak kell lennie. Az indokolatlanul magas léc nem motivál. 

Visszatérve arra a színre, ahol a büszkeség némaságba burkolózik, azt hiszem, sokakat buzdít arra, hogy aggódjanak a csemetéjük fejlődése vonatkozásában. Valószínűleg közrejátszik abban, hogy a szülők a 8 hónaposan még nem mászó, a 11 hónaposan „talpra nem álló” és az 1 évesen nem futkározó utódjukkal orvosokhoz, gyógytornászokhoz zarándokolnak. Ami nem feltétlenül baj, csak néha felesleges riadalmat kelt. 

Pedig ami elcsendesedik, annak majd újra meg kell szólalnia. És nem kell hosszan várni vele, elég kilépni az ajtón, szippantani egyet a jó levegőből, és elfelejteni, hogy mások bizonyos dolgokban gyorsabban haladnak nálunk. Ez ugyanis egyelőre nem lóverseny, még bőven van időnk behozni az esetleges lemaradásokat. Hogy aztán a felső tagozatban (vagy esetleg már korábban is) kitűnjünk a bármilyen irányú tehetségünkkel.

 Előkészületben: "E-kor"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr2414620448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása