Rám abszolút nem jellemző módon Áron egyéves kora után – illetve már néhány héttel korábban is – kezdtem ellazáskodni a hozzátáplálást és a hasonló szoktatós dolgokat. Úgy voltam vele, hogy ami a lényeg, azon már túlvagyunk, azzal, hogy a fűszerek közül még csak egy-kettő került a tányérjára, sokkal nem maradtunk le, a káposztáról és társairól nem beszélve.

Maximum mínusz egy dolog, amitől eregethetné a pukikat. Azt meg így is, úgy is megteszi. Kalóriában nem dob sokat, vitamin a többi zöldségben is van, olyan rengetegszer mi magunk sem fogyasztjuk. Vártam, hogy elteljen a születésnapja, hogy kóstoljon rendes tejet meg a többi dolgot, amitől már nem kell óvni. 

Inkább úgy gondoltam, hogy lassan bele kéne néznie a felnőtt kosztba is, egyen egy kis gulyáslevest, zöldséges húst rizzsel vagy rakott valamit, hogy szokja az állagot, a dinsztelt hagymát meg úgy egyáltalán azt, amit mi eszünk, ahogy én készítem. Eléggé gyomorkímélő és gyerekbarát módon. 

Aztán ezt is nehezen tudtam (volna) kivitelezni, mivel a bébi kajáját is meg kell főzni, turmixolni, előtte hámozni, felvágni, stb., ami elég időt felemészt. És az, hogy minden nap a konyhában robotoljak – közelemben esetleg egy nyűgösködő gyermekkel – annyira nem hiányzik. Azért ahogy bírtam, összedobtam egy-két egyszerűbb fogást, és szépen falatozott is belőle a kicsi. 

Egész adagot még nem mertem elé tenni, nehogy megfájduljon tőle a hasa, vagy egyben nyelegesse le, és egy óra múlva jelentkezzen a következőért. Úgyhogy meglehetősen lassan haladunk a témával. Na de hova siessek? Ráérünk. 

Ezzel a magatartással jutottam el odáig, hogy rendes csapvizet kapott már a csemete, a 2,8%-os tejet pedig úgy issza, mintha világ életében erre várt volna. Ezeken kívül azonban megálltunk a fejlődésben. Se új növény, se új állat. Ja, még a kifli, ami mindenhol vajas. 

Már a párom kérdezett rá, hogy mostanában mivel kínáltam Áront. Ekkor ütöttem először a fejemre, hogy ébresztő, nehogy a számtalan régiségbe ne lehessen már újdonságot csempészni! Aztán a gyermek nem lesz hajlandó megenni semmi mást a sárgarépán kívül, hogy egy kissé eltúlozzam az aggodalmat. 

A következő lépésként pedig a védőnő érdeklődött, hogy most már eszik-e mindent, pl. tojásrántottát. Mondom, pont most szándékoztam bevezetni nála. (Tényleg!) Mert milliónyi teendőm közepette még egy omlettel sem kényeztettem magam vagy Apát, így a karácsonyi menühöz vásárolt tikmonyok egy része a hűtőben pihent. Azt azért már a babába nem tömtem volna. 

Most próbálom összekapirgálni magam, aztán reggelente indul a bundáskenyér-készítés, előveszem a fűszereket, és talán a déligyümölcsökből is félreteszek, hogy ha elfogyna a piacon az alma, legyen mihez nyúlni. Igen, egy picit belefeledkeztem a napi rutinba, és élveztem, hogy végre kiszámíthatóbb a rendszerünk, és minden megy, mint a karikacsapás. Majdnem! :-)

Előkészületben: "Ahol a büszkeség néhány percre elhallgat"