Ha az első részt még nem olvastad: "Második császár (1. rész)"

Ami pozitívum, és már előre megkérdeztem és „engedélyt kértem rá”, hogy megkaphassam a császármetszés után is, és az édesapja utána ott lehessen velem és a kicsivel. Apa kapta meg először a kislányt, aztán a szülésznő segített a mellkasomra tenni. Nem tudtam mozogni, de a kis lény lélegzése a hasamon tényleg felejthetetlen élmény volt. Rendkívül ügyesen, erőteljesen szopizott. Mellém fektették, aztán amikor enni kért, valahogy mindig megoldottuk.

Kb. 3 órán keresztül együtt lehettünk, amíg vártuk, hogy megnézze a doktornő, de a végén már a páromat kiküldték, hogy hamarosan kimegyek én is az osztályra. Úgyhogy sokat voltam kettesben vele, és úgy is megpróbáltam fel-le tenni, mert szüksége volt rám. Ez óriási erőt adott. Csupán inni nem bírtam egyedül, úgyhogy akkor már elég szomjas voltam.

Este még néhány órára beadták a kórterembe Annát, aztán éjszakára elvitték, hiszen még nem tudtam volna ellátni. Féltem is, hogy rajtam ragad, nem igazán akartak jelentkezni érte. Viszont mindenki a csodájára járt, hogy este ott ücsörögtem az ágyon a kislánnyal. Áront sem tudtam fekve szoptatni, így kénytelen voltam ezt is elérni. Nem okozott nagy nehézséget.

A szülészet a 3 évvel ezelőttinél jóval barátságosabban festett, a szülésznők, a védőnő igen kedvesek voltak, és rengeteget segítettek. A csecsemős nővérek között is akadtak rendesek, de ott még azért van javítanivaló. Sajnos találkoztam nem túl jó példákkal is, bár nem is vettem annyira magamra a viselkedésüket, nem is vártam tőlük többet, és nem is voltak olyan szélsőségesen brutálisak.

A gyógytornász is foglalkozott velünk, akit már ismertem, mert a várandós tornát ő tartotta a szomszédságunkban, amin részt vettem, amíg lehetett. Az is remekül esett, és erősítette az önbizalmamat.

Összességében jobb szívvel emlékszem vissza erre a kórházi tartózkodásomra, mint az előzőre. Kellemes volt a légkör, ugyanaz a szobatársam volt végig – őt este sürgősségizték –, megvoltunk, ha kellett, kisegítettük egymást. És igyekeztük nem zavarni a másikat, bár a szocializmusból itt maradt fiókos szekrény és az újonnan is borzalmasan kényelmetlen ágy ebben nem játszottak alánk. Utóbbi úgy nyikorgott a magam 50 kilója alatt, mintha legalábbis egy szumóbirkozó pörgölődött volna rajta. Alig mertem éjjel megmozdulni, pláne megfordulni.

Mindent összevetve a programozott császármetszés tervezettsége miatt semmi probléma nem adódott. És bár a szülés élményét valószínűleg már sohasem élhetem át, megkaptam az aranyórát, és ami a legfontosabb, mindketten egészségesen kerültünk haza.

Előkészületben: "A kórtermek rejtélyes hangjai"