Ha az első részt még nem olvastad: "Kezdeti döccenők (1. rész)"

Másnap még újra megismétlődött az „addig kísérletezünk, amíg bírunk” című történet, aztán már a védőnő állított meg a folyosón, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor még sikerült lehiggasztania a kislányt, miközben én mellre tettem, ő simogatta, biztatgatta. Aztán délutánra megint kizökkent a béketűrésből a bébi. Ekkor ismét pótlást kértem.

Ezúttal sokkal kedvesebb nővért fogtam ki, aki mondta, hogy félreértés ne essék, ők nem a tápszer hívei, de ilyen esetben ne féljünk hozzájuk fordulni, mert ez néha a kezdetekben szükséges. Nem is adott a babának hatalmas adagot, csak annyit, hogy tovább tudja folytatni a munkáját az amúgy már sebesre falt mellbimbóimon. Amit jól kapott be, mindenki megnézte, csak nem bírta a 0-24 órás kiképzést. Még hosszú napokig fájt, amikor felcsatlakozott, de ennyit bőven megért a szenvedés.

És amin még elámultam, hogy az aranyos nővérke pici műanyag pohárból adta Annának a pótlást, amit ő ügyesen kiürített. Elismerően bólogattam, hogy létezik a cumisüvegen kívül más is a kórházban.

Estére már belövellt a tejem, de mivel látták, hogy eddig kapott tápszert a kislány, a szomszéddal együtt engem is elhívtak a fürdetőszobába, nehogy túlságosan visszaessen a baba súlya. Az újabb ápolónő kérdés után megnyomta a legutóbb elfogyasztott mellemet, melyből a tej a terem közepéig spriccelt ki. Meglehetősen meglepődött, de közölte, hogy azért biztos, ami biztos, még ad pótlást az újszülöttnek.

Nem akartam vitatkozni vele, noha szerintem már nem lett volna rá szükség, ráhagytam, eggyel többtől már nem lesz problémája senkinek. Érdeklődtem, hogy hozzam-e a svéd itatópoharamat, amit sok más egyéb eszközzel – mellszívó, cumisüveg, cumi, bimbóvédő – együtt édesanyámmal beküldettem előző nap óriási pánikomban, hogy soha nem indul be a tejem. Az idegenkedés és a felháborodás keverékével utasította el felajánlásomat, pedig én magam is megitattam volna belőle, nem véltem úgy, hogy neki kell megcsinálnia, ha nem akarja vagy fél tőle.

Így inkább fél perc alatt fél cumisüveggel gyorsan letolta Anna torkán a tápszert. Rossz volt nézni, ahogy kapkodva nyeldekelt. Ő valahol az első kettő nővér között helyezkedett el, mindenesetre temperamentummal megáldva, és a megszokottság rabjaként dolgozva.

Ezt követően már teljes, tisztán anyatejes táplálást folytattunk, és így engedtek haza is minket a kórházból. A kislány a következő napot is szinte végig a mellemen töltötte, engem egy kissé lefárasztva, de megérdemelten élvezte az előző nap befektetett munka gyümölcsét.

Folytatás hamarosan!