Áron 10 és fél hónapos korára eljutottunk odáig, hogy Apa végre szabadságra tudott jönni. Előtte több minden akadályozta, friss munkahely miatt próbaidő, kolleganője pihenője, majd betegsége, tanfolyam, stb. Egy-egy napot már tartózkodott itthon, de hosszabban nem boldogított minket. Mondjuk most is csak 3 napot vett ki, a többi ünnepi részt képezett.

Biztos nagyon ráfért már, bár az elején lazíthatott bent is, aztán felpörögtek az események, és bizony testileg-lelkileg elfáradt. És azt hitte, jobb lesz neki, ha hazajön… Illetve talán nem egészen gondolta ezt komolyan, mindenesetre arra sem számított, hogy két nap elteltével inkább visszakívánkozik a munkájához. Nem minthogyha felettébb leterheltem volna! :-) 

Csak én is alig vártam, hogy valaki segítsen nekem. Akár egész napokon át. Vannak olyan tevékenységek, amiknek nem tudtam úgy nekiállni, hogy órákra beugrott a Nagymama, és én inkább ezt kihasználva elkezdtem főzőcskézni, tököt sütni, gyümölcsöt aprítani, vasalni. Szóval a mindennapos cselekvéseket gyakorolni – viszonylag nyugodt körülmények között. 

De nem bírtam összerakni a kisfiam kinőtt ruháit, csoportosítva, felcímkézve, dobozolva a pincébe vinni. Nem került sor egy hatalmas táskányi babaholmi kiválogatására, osztályozására, játékok lemosására, bundazsák babakocsiba próbálására. És a legnagyobb falatként nem pakoltam ki az élelmiszerraktárként funkcionáló konyhaszekrényünket, hogy megnézzem, mi az, aminek már néhány éve lejárt a szavatossága, és mi az, aminek csak pár hónapja. Hogy mit kell kidobnom, mit hajléktalanoknak adnom, mit eszünk meg magunk, és mi az a csekély mennyiségű étel, amit a csecsemőnek szereztem be, vagy neki adható. Utóbbi kettő feladat a mai napig várat magára… 

Édesanyám ilyen irányú tehermentesítő szándéka is egy napban merült ki a korai hozzátáplálás időszakában. Utána céget váltott, kirándulgatott, dolgozott. 

Szóval páromat megkértem, hogy amíg én megkísérlek rendet tenni egy-két dologban és helyen, addig őrizze a bébit, esetleg vállalja át olykor az etetést és a tisztába tételt. Minden szó nélkül teljesítette, a gyermeket altatta is. Aztán mindketten rádöbbentünk, hogy sziesztázni így sem fogunk, hiszen mire a baba elnyugodott, mi már feleslegesen hajtottuk volna párnára a fejünket, úgyis fél-háromnegyed óra múlva felébred. Amíg fenn van, addig pedig vagy rappel, vagy nyűgösködik, vagy a csörgőt vagdossa a parkettához, a relaxáció kizárt. 

Hát így teltek ajándék napjaink. Ezenkívül Apának kellemetlen elfoglaltsága is adódott a fogorvos meglátogatásával, valamint egy temetőkört is bevállalt sírrendezésekkel. Levegőt nem nagyon kapott. 

Anyósom – a szülésfelkészítő tanfolyamon elhangzottak és könyvben olvasottak alapján még a várandósságom végén általam tartott családi kupaktanácson előadottaknak megfelelően – arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem zavar bennünket, a relatív új kis család legyen csak együtt, üdvözülten. Rajtunk minden teher, és rajtunk múlik az életöröm. 

Tehát a címbeli kérdésre válaszolva: ha szó szerint értjük, mindegyikünk; ha a valóságban, egyikünk sem. Hiszen megnevezés szerint én is a fizetetlen szabadságomat töltöm május óta. Ehhez képes 0-24 órás szolgálatot látok el, párom „nyaralása” pedig 10-12 órás támogatás és készenlét. Irigylésre méltó, ugye?! 

És ez Áron kisiskolás korában sem lesz másként…

Előkészületben: "Konyhai találmányok"