Már az ötödik napot töltöttem a kórházban, amikor addigi összesen kb. fél órai alvás után eljött a következő éjszaka. Az ember azt gondolná, hogy ennyi ébrenlét után már annyira fáradt, hogy mindegy, kinek a gyereke bőg mellette, hány zaj- és fényforrás működik folyamatosan, mikor, ki nyit be az ajtón, akkor is aludni fog. Alapesetben ez így is lenne, ha éppen nem a saját újszülötted kezdene olyan csillapíthatatlan sírásba, hogy fogalmad sincs, miért teszi, és az égnek nem akarja abbahagyni. Megeteted – többször is –, bár már úgy tűnt, nincs szüksége kiegészítésre, azért kérsz hozzá tápszert is, tisztába teszed, nézed, nincs-e melege, nem-e fázik, nem akadt-e be a lába a még túlságosan nagy rugdalózóba. Semmi. Simogatod a hasát, finoman masszírozod, most a szomszédod miatt nem vagy csak nagyon halkan énekelgetsz neki. Semmi. Már nem tudsz mire gondolni, és felkeresed az éjszakás nővért, hogy mondjon valamit. Három – tényleg! – fontos dolgot tudsz meg: 1. Ezt anyának kell megoldania! (Azóta is áldom ezért a kijelentésért, sokszor ismételgettem itthon is magamnak.), 2. Nincs cumija? (Bababarát kórházban?), 3. FRONT VAN. (És?)