Egy nap csoda történt. Akkor fogalmazódott meg bennem a cím. Kérdőjel nélkül virított volna, ha ugyanilyen a folytatás. Aztán másféle ingerek értek. Újabb problémák kerültek elő. Bizonyítékok és ellenvallomások. Még mérlegelni szükséges.

Az altatás nem egy könnyű feladat, még cumival együtt sem. A nélkül pedig el sem tudom képzelni, bár nyilván szoktatás kérdése is. Még mindig kényelmesebb, mint a cicin kiütés vagy a cipelgetés. Néha így is csak az utóbbi menthet meg. 

Áron sokszor ásítozik, dörzsöli a szemét, nyűgösködik. Nem feltétlenül álmos, lehet, hogy erőlködik, tele a pelenka, sírt, mert tüsszentettem, unatkozik. Most már egyre kevésbé valószínű, hogy melege van. Az anyagcsere végterméke és a nyaka hőmérséklete ellenőrizhető, a bömbölést nem lehet nem észrevenni. 

Ha a nappaliban, konyhában már nem bír magával, átviszem a kisszobába. Manapság egyre nehezebb, mert ha még kint van dolgom, akkor nem marad meg egy helyben, jön ki az előszobába – felseperve, amit nem kéne és nekem még aktuálisan nem sikerült. Aztán korlátozott ideig van el ott is. Ekkor jön a szórakoztatás, kockadobálás, autótologatás, mondókázás, énekelgetés, (egyébként általam egyáltalán nem ismert) csillagközökben játszódó filmek effektjei. 

Vagy egy kis torna, amit vagy hagy elvégezni magán, de leginkább nem. Befeszíti a karját és dörgöli az arcát. Csiklandozás, birkózás. Én sem bírom tovább szusszal, ő sem cérnával. A minap már csak az segített (nem volt fáradt, csupán egész délután rítt), hogy mellé feküdtem a játszószőnyegre (kínomban), és rugdoshatta a fejemet. Persze azóta próbálom leszoktatni ezekről a nem túl kedves és finom mozdulatokról. (Másik kedvence az arctépés.) 

Akkor menjünk szundítani. Már a kezemben felélénkül. A dudlit a kiságy rácsának ütögeti, majd sokadszori figyelmeztetés és visszaparancsolás ellenére ki is dobja. Felfelé tologatja a fenekét, az oldalán támaszkodva félig ül, amit ér, lerángat, pörög, mint a búgócsiga, kúszik és „fejen áll”. Majd elnyugszik! Olykor már engedem randalírozni, hogy lefárassza magát. Nem mindig hoz eredményt. 

Régebben viszont következetesen vártam egy tíz perc-negyed órát, hogy elpilled-e, és ha tovább forgolódott, vittem vissza a földre, a játékaihoz. Néha meg sem nyikkant, néha alig lehetett lecsillapítani, de még hülyéskedtem neki egy picit, hogy amint ismét nyöszörögni kezd, megint megpróbáljunk elszenderedni. Előfordult, hogy kétszer, háromszor adtuk ezt elő. 

Aztán adódott egy különleges világnap. A baba játszott itt, játszott ott, a megfelelő időpontban az öklét a szeme elé tette, anya betette a kiságyba, a bébi elfordult és lecsukta a szemét. Ilyet még nem láttam! Fel kell írni a kéménybe korommal! Másra nem is érdemes, eddig tartott. Egy nappal, két alkalom. Lehet, hogy csak álmodtam.

Folytatás hamarosan!