Fogalmam sincs, mikor fogalmazódott meg bennem, hogy igény szerint fogom szoptatni a kislányt. Talán csak a születése után, vagy a kórházból való megérkezésünket követően. Szerintem nem is tudatosult bennem, esetleg később, és valójában azt sem tudtam, hogy ez mit jelent. Itthon kezdtem el utánaolvasni.
Csupán abban voltam biztos, hogy Áronnál néhány dolgot elrontottam, és ezeket most megpróbálnám kiküszöbölni, másként értelmezni, és másként cselekedni. Nála relatív szigorú napirendet szerettem volna tartani, ami aztán sohasem alakult ki, és olykor, amikor 2-2,5 órával az előző evés után újra szopizott volna, akkor húztam-halasztottam az idejét, meg kiakadtam.
Szóval nagyon nem kezeltem rugalmasan a helyzetet, de ezt az utat választottam, és nem is akartam róla letérni. Tény, hogy megerőszakolni azért nem kellett volna, ennyit bőven lehet engedni belőle, attól senkinek nem lesz jobb, hogy fél óráig nyugtatgatom a gyereket, amikor úgyis az a vége, hogy ennie kell. Ráadásul nem mindegy, hogy milyen zaklatottan áll neki a falatozásnak. Főleg úgy, hogy amúgy is szinte minden étkezés kínlódás volt.
Ezúttal lazább szerettem volna lenni, és semmiképpen sem akartam, hogy Annának bármikor feleslegesen sírnia kelljen. Egyrészt, mert nem bírom a babasírást, piszkálja az idegrendszeremet, másrészt, hogy neki se kelljen szenvednie, ne vessze el a türelmét és bizalmát, kapjon választ a reakcióira.
Így a kórházból hazatérve is, amikor láttam a jelzéseit, vagy erősen kezdte hallatni a hangját, feltettem töltőre. Azt mondják, előbb-utóbb ezen módszerrel is kialakul egy napirend, egy rutin, ami a legalkalmasabb a bébinek. A kislány ezt elég érdekesen ragadta meg. Azt azért próbáltam tartani – ha rettenetesen be nem aludt –, hogy evés után fenn legyen egy kicsit, utána aludjon, aztán egyen ismét.
Ő azonban inkább a láncevés híve, nem csak este, sőt eleinte inkább napközben, vagy „12 órás váltott műszakban”. Tehát szopizott, nézelődött, fél-egy óra múlva ugyanez, egészen kifulladásig. Néhány hetesen is 2-3, de néha 5 órákat töltött ébren egyben. Kérdeztem is a védőnőt, hogy ez normális-e. Igennel válaszolt. Végül is nappal engem sem zavart. Utána szundított egy jót, 2-3 órát. Ami nekem a rendelkezésemre állt, csak előre nem tudhattam, hogy mikor és meddig.
Na, jó, valójában egy ideig zavart, de most már kezdek megbékülni vele. Úgy tűnik, ő így van összerakva. Szerintem nála lehetetlen is lenne a tervszerű napirendet bevezetni, bár gondolkodtam rajta, hogy lehetne átállítani. Hogy egyszerre táplálkozzon többet, aztán tovább bírja. De ehhez érnie kell a meglehetősen gyenge emésztőrendszerének, nőnie kell a gyomra befogadóképességének, és egyáltalán neki is akarnia kell.
Úgyhogy még mindig várakozó állásponton vagyok, és azzal higgasztom magam, hogy napközben ez tartható, talán a későbbiekben is. Arra azért igyekszem ügyelni, hogy ne mindig mellen aludjon vagy nyugodjon el, hogy ha nagyobb lesz, is legyen más módszere, tudjam másra hagyni, és én is le tudjam tenni szoptatás nélkül.
Ennyit az igény szerintiségről. Már megszegi az ember a szabályokat. Mivel véleményem szerint az összeset nem is lehet betartani. Nálunk eleve adott egy nagyobb gyermek, akit óvodába kell vinni, el kell onnan hozni – ez már egy kicsit befolyásolja a napunkat, nincs mindig lehetőség a kinti hideget is figyelembe véve azonnal etetni. Néha vele is be kell fejezni egy-egy tevékenységet – pisiltetés, fogmosás, stb. Így rögtön nem tudok mindig ugrani, ha Anna elkezd nyekeregni, bőgni.
Meg vannak az édesanyának is alapvető szükségletei, WC-re menni, zuhanyozni, olykor ügyeket intézni, vagy éppen ruhaneműket beszerezni a babáknak, és azért egy mosogatást, teregetést sem hagyok szívesen félbe, ha már nekiálltam, azt a pár percet tűrnie kell a bébinek, és ezt a jövőre nézve nem is baj, ha megszokja, hogy nem mindig ő az első, és nem ugrunk hozzá egy másodperc alatt. Áronnak például ezzel manapság vannak nehézségei.
Folytatás hamarosan!
