Áronnal – persze az emlékezet és az idő mindig megszépíti a múltat – relatív könnyen túljutottam a terhesség első, nehéz szakaszán. Nem gyorsan, hiszen a rosszulléteim kitartottak félideig, hiába írják és mondják mindenhol, hogy az első harmadban elmúlnak, vagy majd ha a bébi megmozdul, nálam csak húzódott tovább.

Viszont szerencsésnek érezhetem magam abból a szempontból, hogy talán kétszer vagy háromszor hánytam, akkor is esetlegesen hozzáadódott az állapotomhoz egy kis túlzásba vitt savmennyiség – két félliteres limonádé viszonylag kis időintervallumon belül. Azonkívül egyáltalán nem bírtam megenni semmi édeset, ám ezeket az ételeket csupán el kellett kerülnöm.

Gond nélkül végigdolgoztam 8 órát – szinte a szülésig, annyi, hogy előtte vettem ki a szülési szabadságot –, hazamentem, és akkor kezdődött a „buli”. Ami abból állt, hogy semmit nem tudtam csinálni (nyilván kötelező mosás, teregetés, ruhaelpakolás, mosogatás, vasalás kényszerből lement), egy helyben ültem a fotelben, és rejtvényt fejtettem. Könyvre nem tudtam volna odafigyelni.

Nem tudom, mi az az émelygés, a mai napig nem tudom beazonosítani ezt az érzést, a védőnő emlegette mindig. Amit én átéltem, azt úgy tudnám lefordítani, hogy „folyamatos, de nem kifejezett hányinger”. És ez végigkísért egészen estig, alig vártam, hogy elmehessek aludni, és megszűnjön ez a helyzet.

Reggel felkeltem, megreggeliztem, megittam a pohár tejemet, és újra vígan indultam a munkahelyemre – jó, néha kissé, néha annál jobban szédölögve, hiszen a vérnyomásom még alacsonyabb volt, mint alapból, ami szintén nem túl sok. Néha már attól féltem, hogy egyszer csak nem lesz vérnyomásom. Mi van, ha annyira lecsökken, hogy eltűnik?! De most komolyan! Mindenki rosszul volt tőle.

És utólag úgy gondoltam, hogy az a reggeli pohár tej is biztosan segített abban, hogy akkor ne legyen semmi problémám. Bár nyilván a páromtól és másoktól is megkaptam, hogy az is mutatja, hogy fordítva vagyok összerakva, hogy én nem a korai, hanem a késői órákban vagyok rosszul.

Ez az, ami most sem változott. Noha van, hogy szinte egész nap kínoz a hányinger. Másrészt este sokkal intenzívebb, rengeteget öklendezek, hetente kétszer, háromszor meg is tisztelem a WC-t felülről valamivel. Jó esetben csak folyadék jön ki belőlem, néha el sem ér a nyelőcsövemig, máskor a savas gyomortartalom is megjelenik, hála az égnek, minimális mennyieségben. Csak egyszer láttam viszont az egész napi menüt. Már bocsánat!

Bízom benne, hogy amennyivel erőteljesebben jelentkeznek a tünetek, annál hamarabb alábbhagynak. Vagy legalábbis lehet, hogy jobb lenne ezt múlt időben megfogalmazni, hiszen akár már el is múlhatott volna, ha a szakkönyvekre hagyatkozna. Ám még várat magára a csillapodás.

Ami biztos, hogy ha valami ki akar jönni, azt nem szabad visszatartani, mert másnap reggel kezdődik elölről a rosszullét, és akkor már valószínűleg erőltetés nélkül nem tudnám kiereszteni magamból a felesleget, én meg ugye azért nem piszkálnám ezeket a dolgokat, mert nem kívánnám, hogy visszatérjenek a korábbi refluxos tüneteim.

Amiért a védőnő szokás szerint furcsán nézett rám, hogy ő még ilyet nem hallott, az a hidegrázás. Minden előzmény nélkül, normális hőmérsékletű helyiségben elkezd rázni a hideg. Nyilván Áron tavasszal kezdett növekedni a pocakomban, míg a mostani lény télen, de nem hinném, hogy egy zárt szobában ennek különösebb jelentősége lenne. Így csak a várandósság számlájára írható. Amúgy ez egyre ritkább jelenség nálam.

Folytatás hamarosan!