Nem a jelnyelv és a különféle hangterápiák jutottak eszembe, hanem egy egyébként is zsúfolt héten adtak még némi gondolkodnivalót nekem. Hogy ki, nem tudom, feltételezem, hogy valamelyik szomszéd. Ugyanis névtelen levelet kaptam – pedig még címzettet se nagyon szoktam –, párom hozta fel a postaládából.

Egyrészt azért vélem úgy, hogy a házban lakótól jött, mert senki nem tudja, hol lakok, másrészt a közeli családtagjaimon kívül – akik nyilván személyesen is át tudnák adni, amit szeretnének – senki nem használja azt a(z egyébként közismert) becenevet, amit ráírtak a borítékra. 

És hát a lemásolt újságcikk is azt sugallja, hogy valami nem tetszik valakinek a nevelési stílusommal kapcsolatban, ami nyilván ténylegesen hagyhat némi kívánnivalót maga után, de nem olyan téren, ahogy ezt elemzi az író. 

Úgyhogy vagy el sem olvasta az, aki úgy döntött, hogy nekem is tudnom kell róla, vagy nem ismeri a nálunk előforduló nehézségeket, és csak jószándékból – esetleg önismeretből, magára ismerésből – tájékoztatott a benne foglaltakról. Így még az is lehet, hogy nem a közvetlen falszomszédtól, hanem egy távolabbitól származik, és nincs benne semmi mögöttes szándék. 

A néhány oldal ugyanis arról szól, hogy a gyermeknek – legyen az bármennyire aprócska – ne mondjuk, hogy buta, hülye, szerencsétlen, stb. Azaz, hogy szóval ne bántalmazzuk, mert ezzel mély nyomokat, fájdalmakat hagyunk a lelkében. Egyetértek vele, azonban ilyenre nem is vetemedek. 

Azért sem, mert meg sem fordul a fejemben, még ha okom is lenne rá, hogy ilyennek tituláljam Áront, akkor sem tenném. És főként azért sem, mert már most látszik, hogy nagyon okos, ügyes kisgyerek, csak közben nagyon csibész és akaratos is. Nem a felfogási képességeivel van gond, csupán nem hajlandó betartani a szabályokat. Mert mindent tud, mindent ért, de mindent ki is akar próbálni, akár többször is, kíváncsi a fizikai törvényszerűségekre és a lábbelik sajátosságaira… 

Ráadásul pont én vagyok az élharcosa annak, hogy ezek a csöppségek sokkal több értelemmel, tudással rendelkeznek, mint amit feltételezünk róluk, így még csak nem is gondolom, hogy ostobák lennének! Ellenkezőleg! Az érzéseik révén közelebb állnak az emberiség igazságához, mint a magukról sokat tartó felnőttek! 

Tehát ez az írás nem igazán az én problémámra reagál. Az enyém ugyanis a kiabálás. És nem is bánom egy percre sem, hogy ilyen ajándékkal örvendeztettek meg, mert ezáltal lehetőségem lett egy olyan bejegyzést kreálni, ami már régóta motoszkál bennem, csak nem tudtam, hogyan foglaljam kerek mondanivalóként össze. 

Meg hogy mi legyen a címe? Ordítsunk-e a gyerekkel? Persze, hogy ne! De azt hogyan kell? Könnyű tanácsolni, hogy legyünk türelmesek, százszor is daráljuk el ugyanazt, mutassuk meg, hogy mit kéne és mit nem, magyarázzuk el, hogy miért nem szabad. Máskor pedig arra mutatnak rá, hogy inkább csak tiltsuk meg, hiszen még úgysem érti az összefüggéseket. Olyanokat hangoztatnak a „szakértők”, hogy még nem kapiskálja (pfff!) a kicsi, mi a pontos bajunk. Hát az enyém biztos, hogy tudja! 

Ha látnák és figyelnék a szeme állását és a vigyorgását, talán ők sem kételkednének. Hiába kérem meg ezerszer, hogy ne tapogassa a cipőmet, ne nyúljon a konyhaszekrényben az üvegekhez, ne fogja meg a szemetest. Mindenre emlékszik, mindent megjegyez, és mégis újra és újra visszatér azokhoz az elemekhez, amiket nem engedek (engednék) meg neki (ha egész nap a sarkában tudnék loholni). 

Amikor velünk együtt megközelíti a tett helyszínét, ahol fiókból előrámolt nem neki való dolgok hevernek szanaszét, óbégat, hogy ezt meg ki művelte?! Tereli a gyanút és aranyoskodik, mint egy kiskutya. Aztán segít összepakolni. Teljesen tudatos.

Folytatás hamarosan!