Növöget a csemete és változnak az idők. Január 1-jén ugyanis őkelme úgy döntött, hogy egy nappali alvás bőségesen elegendő neki. Negyed délben – kiszámolván az eltelt órákat a reggeli keléséhez igazítva – levittük sétálni, egészkor aludt el, másfél órát szundított, majd délután hiába próbálkoztunk vele hárman, az égnek nem volt hajlandó elpihenni. Olykor még le is feküdt és a szemét is becsukta, de ennyi relaxáció elég volt neki arra, hogy utána állva mutogasson körbe a nappaliban.

Azt gondolhattuk, hogy a karácsonyfa érdekli annyira, ami bár egy hete már ott tartózkodott, de mostanra hívhatta fel magára annyira a figyelmet, hogy ne lehessen elszakadni tőle. Azonban másnap sem szunyókált késő délután, és aztán igyekeztünk is átállítani, hogy ebéd után legyen az az egy szendergése. Illetve ha – magához képest – igen korán pattant ki az ágyból, akkor 11 órakor kapott még tízórait, és délben tettem le. De mostanában viszonylag sokáig húzza a lóbőrt, így 10 órakor még csak a második reggelijét csipegeti. 

Én pedig önző lényként kinyilvánítottam, hogy ha már így esett, akkor azt az egy szem szemhunyását nem vagyok hajlandó a hidegben babakocsit tologatva tölteni, inkább játszom egy kicsit a számítógépen, vagy írom a bejegyzéseket, vagy bánom is én, hogy mivel foglalom el magam, csak legyen egy kis csend és szabadság. 

Eddig párhetes korától kezdve arról szólt a levegőzés, hogy ott altattuk, legalább naponta egyszer. Így kellő mennyiségű oxigén jutott a szervezetébe (a szén-dioxidról és egyéb „csodás” gázokról nem beszélve…), és addig sem lógott a cumi a szájában. Én is lejártam a szükséges egészségmegőrző gyaloglásomat, sokszor a többszörösét is. 

Viszont Áron még nem jár önállóan, valószínűleg néhány hónapig még nem is fog, így az sem jöhet szóba, hogy napi kétszer totyogtatom egyet, akár csak az udvaron is, egy picit ismerkedünk a hóval, vagy ilyesmi. És mivel az évszak és az időjárás is télies, pokrócra sem tudom lerakni a fűbe a babát, hogy játszogasson. Csurom víz lesz, felfázik, meg összeszed mindenfélét, ami még nem neki való. Mondjuk legalább a fagy némiképp fertőtleníti az ez meg azokat… 

Sétáltatni azonban kell a gyereket. De mikor és hova? Amikor teendőnk akad, a kérdés megoldott. Ám amikor délelőtt főzeléket kell összedobnom a bébinek, vagy egyéb hosszas feladatok várnak rám, akkor igyekszem inkább túlesni ezeken. Utána már ebéd, aztán ahogy én is belapátolom a magamét és elmosogatok – közben pedig kiszedegetem a kicsi kezéből, ami nem neki való, vagy elhordom onnan, ahova nem kéne mennie –, kezdődhet Áron bóbiskolása. 

Mire felébred, szinte már uzsonna, olykor még elmaradt dolgok, mosógép bepakolása, és sajnos már sötétben megyünk le, de a nap biztosan nem süt. Ráadásul nincs semmi cél. Se ringatás, se tornáztatás. Meglátogatjuk a pékséget, mostanában a távolabbit, beszerezzük a kenyeret, kiflit, zsemlét. Aztán amilyen idők manapság járnak, körülbelül jövünk is haza. 

Úgyis hamarosan fürdés, fürdetés, vacsorakészítés, egy-két levegővétel, ha már Apa is hazaért. Ilyenek ezek az átmeneti séták. Kurták, furcsák, üldögélősek. És hát amennyit a lámpafényekben látni lehet, nézelődősek. Ám meg nem nagyon állunk, ahhoz hideg van, kesztyűben úgysem lehet semmit megfogni. Annak meg nem annyira örülünk, ha a bundazsákból kidugja a kezét. Jóllehet, a lényeg, hogy a mellkasát takarja. 

Ilyen szempontból most várjuk a tavaszt és a mozgásbeli fejlődéseket.

Előkészületben: "Biztosra venném"