Azt is a második császármetszésén túlesett szobatársamtól kellett megtudnom, hogy az ily módon világra jött gyermekek biztosan kapnak némi tápszert, rosszabb esetben cukros teát, mire kikerülnek az édesanyjukhoz. Erre nem is gondoltam, szinte nem is akartam elhinni (bababarát kórház?), de igaza kell, hogy legyen. Bár véleményem szerint néhány kanál víz vagy tea is elég lenne arra, hogy megkezdjék az újszülöttek a fárasztó munka utáni megérdemelt első kinti hosszú alvásukat, hogy aztán megérkezhessenek anyához és a rájuk váró tejhez. És az első alkalommal még nem is beszélhettünk nehézségről.

Amikor végre megkaptam Áront, és a kezembe foghattam, ott volt a kis családom. Aztán amikor jelezte éhségét, már hazamentek, és nővér sem volt a közelben. Nem ijedtem meg, hiszen erre készültem, jártam tanfolyamra, minden fellelhető információt elolvastam. Mellre tettem a babát, és úgy éreztem, jól sikerült, evett. 

Aztán jött az ügyeletes csecsemős nővér, amikor éppen ráért. Nem tudom, hogy a gyermek egyáltalán ébren volt-e, vagy éhes volt-e, nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy az ápolónő kíváncsi volt rá, hogy szépen szopik-e a kisded. És valahogy nem ment, folyton lecsúszott. Mondta, hogy próbáljam fekve, párnával, még rosszabb volt. Azon nyomban – azóta se tudom, miért – elküldte a páromat bimbóvédőért. Utána már nem mertem kockáztatni, hogy valamit hibásan csinálok, úgyhogy addig üldöztük a nővért, amíg nem mutatta meg, hogyan kell használni. Hol sikerült, hol nem, hol bimbóvédővel, hol a nélkül. Küzdöttünk. Nem éppen kedvező kezdet. 

Valahogy az a jótanács sem jutott el hozzám (vagyis későn, a második szobatársamtól), hogy a második napon az újszülöttet „minden nyikkanásra” – ahogy mi mondtuk később itthon – „töltőre kell tenni”, egyrészt, hogy beinduljon a tejtermelés, másrészt, hogy kiürüljön a bébi szervezetéből a felesleges bilirubin. Azt hiszem ez az információhiány vezetett ahhoz, hogy hiába volt tejem – bár sem a kézi, sem a menő kórházi gépi fejő nem hozott ki „kellő” mennyiséget, de mint tudjuk, a gyermek a legjobb szívóerő –, Áron a következő (harmadik) napon a szopáshoz szükséges mértékben ébreszthetetlenné vált, súlya megállt. Ekkor kellett beszerezni a mellszívót és a cumisüveget… És több kismamával egyetemben sorban álltam tápszerért. 

Persze, senki sem akarja, hogy éhen haljon a kisbabája. (De legalább lett volna erőm, eszem, hogy kanálból vagy itatópohárból etessem, amik már előre megvásárlásra kerültek…) A kórházban szoktam rá a bébi előtte-utána mérlegelésére is – aztán itthonra is béreltünk egy mérleget –, ami olyan pirinyó mennyiségeknél, amiket az első napokban megeszik a gyermek, nem csoda, hogy nem mutat semmit, értelmetlen. Aztán amikor mégis kihozott 20 milligrammot, a nővér azt mondta, elég. A biztonság kedvéért felírattam és kiváltottuk a tápszert, de itthon már nem használtuk. (Viszont emlékeztetésnek és elrettentésnek még mindig a konyhapulton áll, szem előtt. Biztos, ami biztos.) Áron szépen lassan kijött az egyébként nem kóros mértékű sárgaságból, növekedésnek indult, de a cumisüveges evés óta már soha nem nyitotta nagyra a száját… 

Itthon pedig minden probléma, amit valaha bárki akárhol leírt, elmondott, vagy csak gondolt, az nálunk előjött. Túl sok a tej, túl kevés, túl gyorsan jön, túl lassan jön a fogzási fájdalomhoz képest, túl keveset ettünk, túl sokat, túl éhesek voltunk, nem voltunk eléggé éhesek, túl tele volt a mell, túl kevés volt benne, túl rövid ideig tartott, túl sokáig ettünk, túl sok levegőt nyeltünk (de ha közben próbáltam büfiztetni, már azért sírt, mert elvették a cicijét), nem szeretjük a fokhagymát (bécsi felvágott, spenót, zalai), túl melegünk volt, egyszer a hasam is görcsölt, stb. 

Azt gondoltam – és úgy érzem minden általam olvasott könyvből, cikkből –, hogy a szoptatás egy egyszerű, automatikusan működő, gyönyörűséges tevékenység. Azóta már találtam persze olyan véleményeket is, amik közelebb állnak az enyémhez. Nem mindenkinek megy egyszerűen, nem mindenki élvezi, beleértve anyát és gyermekét is. És szerintem vannak olyan kisbabák (kövezzen meg az LLL és minden könnyen szoptató nő!), akiknek tényleg jobb megoldás tápszert adni, mert onnantól fogva, hogy meghatározott mennyiséget, folyamatos, egyenletes adagolással kapnak, megszűnik minden evéssel kapcsolatos bajuk, sokkal kiegyensúlyozottabbak lesznek. (Egyébként is ez a vesszőparipám, bár elfogadom, hogy tévedek.) 

Én kitartottam a szoptatás mellett, de a mai napig vannak vele nehézségeink. Máig előfordul sírás ezzel összefüggésben. Nem csak előtte vagy utána, hanem közben is. Na, ez volt az, amire még a védőnőnk sem tudott mit mondani… (Azon már túlvoltunk, hogy az erős tejleadó reflex miatt jobban magamra húzom. Ez korábban bejött, de most mintha ekkor még rosszabb lett volna.) Aztán két hét alatt rájöttem, hogy Áron 2 és fél hónapos korától a fájó ínyével kínlódik. 5 hónaposan még nincs egy fia foga… 

Sokszor azon töprengek, hogy miért. Persze gyakran megfordul a fejemben a szülésindítás-császármetszés kérdése. Máskor pedig az, hogy az elején erőltettük (erőltették), hogy jelzés nélkül akarták megtömni. Azt mondják, hogy a kisbaba mindig tudja, hogy mennyit kell ennie. Szerintem akkor nem bukna, hányna vissza ennyi tejet és gyomortartalmat, ennyiszer és ennyi idővel az evés után is. Tudom, gyenge a záróizom, ez normális, amíg gyarapszik, addig nem reflux, de szörnyű nézni a mennyiségeket. 

És arról is szóbeszédek járnak – még, ha csak az járna, de komoly személyek és szervezetek is leírják –, hogy a tej mennyisége mindig annyi, amennyire a gyermeknek éppen szüksége van. Kivéve a fenti esetet meg a növekedési ugrásokat (meg, ha valakinek kevés a teje…). Tudnék vitatkozni, de nem akarok. Lehet, hogy kizárólag nálunk működik máshogy. 

A legjobbat akartam Áronnak, de néha nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem. Hogy a pozitív hatások mellett a sok szenvedés eltörpül-e. Már rettentő kíváncsian – és lehet, hogy túlságosan bizakodva – várom az egyéb ételek bevezetését, nyilván azzal a szándékkal, hogy továbbra is anyatejjel is tudjam táplálni a bébit.

Előkészületben: „»A cumi az idegroncsoknak való«”