Amint már a tünetekkel foglalkoztam, kiderülhetett számotokra, hogy második gyermekemet várom. Terveim szerint hüvelyi szülésre készültem. Ezúton több információ birtokában úgy gondoltam, hogy ennek semmi akadálya, és képes vagyok rá. Nem is féltem tőle, hiszen édesanyám is elég könnyen, gyorsan világra hozott, és ezek a lehetőségek általában öröklődnek.

Az orvossal is leegyeztettem, ő is támogatott ebben. Azt mondta, ha nem lesz kizáró tényező, pl. farfekvés, várható nagy születési súly, stb., akkor bevállalhatjuk a természetes úton való világrahozatalt. Persze előre figyelmeztetett, nem is egyszer, hogy az időkorlát szűkös, tehát nem enged túlságosan ráhúzni a szülés várható időpontjára.

Az előrejelzett dátummal kapcsolatban is óvatosabb voltam, nem lazáskodtam el, hogy természetesen 28 napos ciklusaim vannak, atompontosan. Viszont egy éves átlagban is tényleg annyi jött ki, úgyhogy ezúttal ilyen félreszámítás biztos, hogy nem került a gépezetbe. Míg Áronnál egyszerűen okozhatott ez is akár egy-két hét csúszást, hiszen ott – utólag kiszámolva – valamivel hosszabb mentsruációs időszakok voltak. Csak akkor még nem tudtam, hogy ennek mekkora jelentősége lehet.

Teltek-múltak a hetek, hónapok, mígnem eljött a szeptember, majd a becsült dátum is. Másnapra kaptam időpontot NST-re, meg előtte is voltam már hetente. A szőlőcukor ott lapult a táskámban, és nem átalltam használni. Hétköznap révén a rutinos hölgy azért néha ránk nézett, ha kellett, a hangforrást is bevetette, mozgatta a babát a pocakban, bár most annyi energiát és időt, ahogy láttam, nem tudott ránk fordítani, mint korábban.

Mégis mindig behúztuk nagy nehezen a 10 pontot. Volt, amikor én is próbáltam fenntartani a bébit, kisebb-nagyobb sikerekkel. Tehát ezzel nem volt probléma. Azonban a doktor bácsi nem várt tovább. Még egy napot kaptam, és bár kettőre számítottam, volt lehetőségem felkészülni, mély levegőket venni, és megbeszélni a kislánnyal is a jövőbeni dolgokat.

Nem indult be a szülés, úgyhogy másnap kora reggel jelentkeztem az osztályon. A nőgyógyász már ott futkozott, intézkedett, nagyon kedvesen viselkedett, terelgetett. És egy tündéri szülésznőt is kifogtam. Minden sokkal lassabban, érthetőbben zajlott, mint amikor rohantunk az események után. Nagyon nem mindegy, hogy sürgősségi vagy programozott az a császármetszés.

Még mielőtt nekiálltunk volna az előkészületeknek, az orvos azért megvizsgált. A méhszáj továbbra is zárva volt, így nekivágtunk a műtétnek. Érdekes módon azt mondta, ha nyitva lett volna, várakozunk még. Áronnál pont fordítva történt. Ott azért cselekedtek, mert nyitva volt a méhszáj. Ők biztos értik a logikáját. De ezzel már nem törődtem. Tudtam, mi következik, és nem is baj, hogy nem variálták át közben. Hiszen erre számítottam, és erre készítettem fel a pocaklakót is. Talán valamennyire fel is fogta.

Az érzéstelenítésnél kicsit befeszítettem, de egyből visszanyomtak görbe helyzetbe, azonkívül minden rendben zajlott. Egy picit hosszabb időt vett igénybe az operáció, mint az előző, de nem is kellett kapkodni, és a korábbi heget is kiigazították. Anna jóval erőteljesebben sírt fel, mint a testvére. Súlyra is többet nyomott.

Viszont borzalmas, hogy nem tudtam megpuszilni, mikor először odahozták, mert maszkban „feküdtem” végig a műtőben. Ahogy Árontól sem tudtam ily módon elbúcsúzni az első óvodai napján… Ezeket az elmulasztott pillanatokat soha senki nem fogja visszaadni nekünk…

Folytatás hamarosan!