Ugróbéka

Babaú (2. rész)

2019. augusztus 22. - Ugróbéka anyukája

Ha az első részt még nem olvastad: "Babaú (1. rész)"

De talán örült a jelentkezésünknek. A legközelebbi alkalom előtt néhány nappal elmagyaráztam a kisfiúnak, hogy hova fogunk menni és mit fogunk csinálni. Biztattam, hogy végig fogom, nem engedem el. Ezt minden nap megtettem, és még a medencébe szállás előtt is elismételtem, és megnyugtattam, hogy nem kell sírni.

Semmi gondunk nem adódott. A feladatok egy részét is teljesítette. Az oktató azt mondta, szerencsés vagyok, sokaknál fordítva szokott lenni, elsőre élvezik, majd ha rájönnek, hogy nem az van, amit ők szeretnének, akkor nyekeregnek. Szerintem ez – nem kizárólag és nem minden esetben, de – intelligencia és nevelés kérdése is. Véleményem szerint lelkileg kellett a verbális felkészítés. Ezt persze megtartottam magamnak.

Azóta is járogatunk. Itthon is locsoljuk a fejét a babának, de a száját majdnem mindig nyitva hagyja. Már annyira berögzült neki, hogy ha nem kap levegőt az orrán, akkor kinyitja a száját, és sajnos sokszor nyeli is a vizet. Egy-kétszer merültünk már egy-egy másodpercre, az első két alkalommal nem, de a harmadiknál köhögött, lehet, hogy rosszul időzítettünk, és halk volt a figyelmeztetés, ami tőlem már csak későn jött.

Nem hittem, hogy egy másfél éves elmúlt bébinél is még ezt a módszert alkalmazzák, hiszen a búvárreflex már eltűnt. Nyilván visszahozható, de szerintem egy ekkora gyereknél már nyugodtan lehetne olyan feladatokat adni, ami inkább a későbbi úszástanulást könnyíti meg. (Hiszen az a valószínűsíthetően nem alaptalan információ is terjed, hogy akik víz alatt tanultak meg „közlekedni”, azok nehezebben sajátítják el a víz feletti úszást. Logikus, hiszen nem félnek a mélységtől sem.) Persze azt is megértem, hogy sokan végigvezetik a babájukat az egész folyamaton, és nem lehet mindenkivel egyénileg foglalkozni, és arra figyelni, hogy te merülsz, te meg nem, mikor kezdted, stb.

Lehet, hogy kikopunk, lehet, hogy leveszi a kezét rólunk az oktató, lehet, hogy engedi, hogy mi csak a felszínen mozogjunk. Majd elválik. Én akkor is szívesen viszem a manót, ha csak eljátszadozik a kacsákkal, labdákkal, egyéb kellékekkel, esetleg később a többi gyerekkel. Amúgy az is nagyon hasznos, hogy sokszor ezeket a játékokat ott kell hagyni a parton, ami nagyon nehéz egy ekkora lurkónál, és ezáltal fegyelemre tanít.

Több olyan esetet is megosztottak mostanában az „úszóiskolát” látogató szülők, hogy mennyire áldják az oktatót, hogy későn álltak neki a babaúszásnak, és mégis milyen eredményeket értek el, már felhozza a kisfiú/kislány a játékokat a medence aljáról, ő szedi össze a végén, stb. És tragédiaként számolnak be arról, hogy más intézményből elküldték őket, hogy már túl „öregek” a babák, inkább majd tanuljanak meg rendesen úszni 3 éves kor fölött.

Nem hinném, hogy a gyermek vágott volna le hisztit azért, hogy elérhesse az uszoda fenekét. Az anyukák néha túlzásba esnek, néha a saját vágyaikat szeretnék megvalósíttatni a gyerekükkel. Mindent meg akarnak neki adni, miközben a több olykor kevesebb. Nekem nem az életcélom, hogy Áron merüljön, hogy minél tovább tudjon lenn maradni, hogy a víz alatt ússzon. Az a lényeg, hogy érezze jól magát, és – egyelőre legalább – azt csinálja, amit szeret(ne). Ha nem akarja ledugni a fejét, akkor fenn marad.

Azt is szeretem a tanórában, hogy bár végig tartom a kezemmel a kisfiam, mégis a legkevésbé egymással vagyunk kontaktusban. Közben inkább a többieket látom, a másik babákat tudom megfigyelni, és a többi anyukát (vagy apukát). Nem a külső adottságok érdekelnek, noha azt is fel lehet mérni, hogy ki hol tart fizikai érettségben, azonban kezdőként fiatalabb csoportba kerültünk, úgyhogy Áron mindenkinél nagyobb és nehezebb (filigrán létére), nem igazán lehet méricskélni.

Hanem a tekintetek, a látásmódok. Van, amelyik édesanya akkor is lenyomja a bébi fejét a víz alá, ha az befeszíti magát, vár egy ütemet, és leküldi. Már most „rákényszeríti” az akaratát. Mi lesz később… A gyermek egy ideig elnyomás alatt, majd fellázad – vetítem előre. Míg a másik, amikor érzi, hogy a baba nem akar merülni, mosolyogva megrántja a vállát, és engedi a víz felszínén csusszanni. Megadja neki a kellő szabadságot. Nem vagyunk egyformák – az uszodában sem.

Elképzelhető, hogy azért kívánják ennyire nyomatni, mert ez is egy új úri sport, menő a közösségi oldalon fényképet vagy videót megosztani róla, de felnőtt már egy pár nemzedék babaúszás nélkül, és vélhetően senki sem érezte a hiányt felnőttkorában, hogy ez kimaradt az életéből.

Ja, és hogy miért „babaú”? Nem, nem mostani kifejezés. A kisfiú már jó egy esztendeje ezt kuvikolta. Pár hónaposan. Sejtettem, hogy tetszeni fog neki. Már akkor kérdezgettem, hogy erre utalt-e. Ám máig nem árulta el, hogy igazam volt-e. :-)

Előkészületben: "Anya nagy néha tudja, hogy mit kell mondani"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr9115019940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.