Ugróbéka

Megoldásaink egy és másfél éves kor között (1. rész)

Cipő

2019. augusztus 07. - Ugróbéka anyukája

Szándékosan nem használtam a címben a „probléma” szót, mert próbálok pozitív benyomást kelteni. Már csak azért is, mivel jómagam is derűlátóbban éltem meg az elmúlt fél évet, mint az előtte zajlott egészet. Viszont nem titkolhatom azt sem, hogy most is adódnak megoldásra váró feladatok, bőséggel, másképpen, de el nem kerülhetően.

Az első ilyen nagyobb kihívás akkor ért, amikor Áron (végre) biztonságosan, ügyesen, stabilan és kapaszkodás nélkül kezdett el járni, majd szinte szaladni a lakásban, egyik napról szinte a másikra. Sokáig fogta a bútorokat, majd egy-egy lépést elengedett kézzel megtett, apukájával leültünk egy méterre egymástól, akkor közöttünk futott oda-vissza, majd észre sem vettem, de már az egész lakást bejárta egyedül.

Egy picit még vártam, hogy biztosabb legyen magában, hogy levihessem az utcára is gyakorolni, meg persze sétálgatni, körülnézni, két lábon felfedezni a világot. Ám ehhez – az akkori időjárási viszonyokat is figyelembe véve – szükség volt cipőre is. Szerencsére párom unokatestvérétől kaptunk három párat, közülük az egyik finom, puha babacipő volt. Azonban sajnos a kisfiú kinőtte, mielőtt még használhatta volna.

Ráadtuk a következő méretű lábbelik egyikét, ami ugyan picit nagynak tűnt, de a lábát rögzítette. Csakhogy nem volt benne hajlandó felállni… Amikor én állítottam lábra, akkor pedig egyből lecsücsült, és úgy is maradt, amíg le nem szedtük róla a cipőt. Mondtam is anyósomnak, hogy ha tudtam volna, hogy így lehet nyugton tartani a gyereket, már előbb előveszem ezeket a topánokat.

Viszont a helyzetünk nem volt túl rózsás, és erre egyáltalán nem számítottam. Nem gondoltam, hogy abból még nehézségem is származhat, hogy eddig – kímélve az izmait és megőrizve szabadságát – nem hordott semmiféle cipőt a fiatalember, csupán zoknit, lábfejes overált és olykor egy nagy, bundás csizmát, nyáron pedig mezítláb kocsizgatott.

A következő kísérletnél ugyanez történt, azzal a különbséggel, hogy szinte azonnal követelte, hogy vegyük le róla a cipőt, utána meg már rá se lehetett adni. Közben töprengtem, hogy mit tehetnénk, kerestem puhább talpú lábbeliket interneten, de vagy olyat találtam, amiben utcán nem lehet közlekedni, vagy csak kisebb méretűt – annak ellenére, hogy Áron nem él valami nagy lábon.

Édesanyám bevállalta, hogy körülnéz üzletekben, mindenkinek újságoltuk, hogy mi a helyzet a kisfiúval, sokan a szandállal biztattak, de nem tűnt úgy, mintha a meteorológia a közeljövőben a kegyeibe fogadna bennünket. Végül a totyogó a nagymamijától kapott egy gyönyörű topánt, kevésbé rugalmas talppal, mint számítottam, de tényleg aranyos és fél számmal kisebb, mint az itthon találhatók, tehát pont ideális méretű.

A bébi az első csodálkozás után elkezdte tanulmányozni, ám a lábára nem lehetett ráadni. Hagytuk, hadd barátkozzon vele, illetve babakocsis séta idejére feltettük rá. Néhányszor ellazult benne egy-egy órát, párszor ráállítottam, aztán rendkívül részegesen, lassan, lábait magasra emelve gyakorlatilag újra tanulhatott járni.

Ami érdekes, hogy itthon, zokniban soha nem „masírozott”, a kezét sem emelte fel egyensúlyozáshoz, úgyhogy nekem furcsa volt, hogy cipőben katonai menetelést vágott le először. Aztán esett-kelt, és most már laza, szellőző szandálban profin járja a terepet, persze néha most is megesik, hogy nem figyel oda, vagy egyenetlen talajon, fáradtan térdre rogy, hogy aztán mutogathassa a bibit.

Folytatás hamarosan!

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr1614999540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.