Ugróbéka

Ahol a büszkeség néhány percre elhallgat (1. rész)

2019. február 07. - Ugróbéka anyukája

Beszéltem már korábban a védőnői státuszvizsgálatokról, illetve arról, hogy véleményem szerint a bébi második félévében ennek már akkora jelentősége nincs. Természetesen ettől függetlenül rendszeresen hordani kell a gyermeket, hogy lássák, mérjék, nagyjából nyomon kövessék a fejlődését.

Nagyon nagy vonalakban, hiszen egy védőnőre rengeteg gyermek jut, sokszor azt sem tudják szerintem szerencsétlenek, hogy melyik babát hogy hívják, mi fán terem. Minden esetre tényleg sok mindent fejben kell tartaniuk mindamellett, hogy milliónyi információ felhalmozódott már a fejükben, és több olyan kérdésre, ami a szülőkben felmerül, rutinszerűen adják a választ, még ha álmukból ébresztenék is fel őket. Bár bízzunk benne, hogy ilyen azért nem sűrűn fordul elő velük. Így is kellőképpen el tudnak fáradni a munkában. 

Na de nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy róluk és nehézségeikről írjak – ezt, ha jut rá idejük és energiájuk, tegyék meg ők, vagy vezessék le más módon a feszültségüket, leterheltségüket, kapcsolódjanak ki, ahogy jólesik nekik. Hanem azért, hogy anyai szempontból közelítsem meg a feladataikat, a hozzáállásukat vagy csak valamit, ami azért egy picit piszkál. 

Igen, a rendelőről beszélek, vagy nevezzük tanácsadónak, vagy kinek hogy tetszik. Szóval viszem Áront, nem mondom, hogy előre rettegek, hiszen nincs mitől, azt leszámítva, hogy eladja az egész házat, elijeszti az összes többi gyerkőcöt, fejfájást okoz a védőnőnek és saját magát is feszélyezi. 

Ha elkezdem levenni a ruháját, rátenni a keskeny asztalra, vagy rá merem (most már) ültetni a mérlegre, a szája legörbül, az arcizmai megfeszülnek, és indítja a bömbölőprogramot: ordít, folyik a könny a szeméből, feláll, összehúzza az izmait az egész testében és az égvilágon semmire és senkire nem hajlandó figyelni. 

Próbálom nyugtatni, amikor csak lehet, felkapom, mondókázok neki, megmutatom a falon a képeket, olykor elhallgat, aztán megint rákezd, ha lerakom. Így néz ki nálunk egy látogatás. Közben a védőnő végigfut a kötelező körökön, jó esetben értjük egymás szavait, érdeklődik a hivatásának megfelelően. Én pedig felelgetek legjobb tudásomhoz hűen, elfelejtve az esetlegesen felmerülő kérdéseimet és a jó válaszokat. Otthon meg mindig eszembe jut, hogy mit kellett volna mondani. 

Mert néha túl nagy és túl korai követelményeket támasztanak a kicsikkel szemben. Mint ahogy említettem, például, hogy 9 hónaposan megtámasztás nélkül csücsüljenek. Aztán jön a rokon, a szomszéd, a piaci árus, aki csodálkozik, hogy egyévesen még nem szaladgál, nem eszik önállóan kanállal, nem iszik önállóan pohárból, nem altatja el magát, nem meséli el napi élményeit, vagy lassan, hogy nem viszi le a szemetet… 

Az ember örül minden apró új mozzanatnak, minden kis mérföldkőnek, hiszen valóban azt veszi észre minden nap, hogy valami olyat művel a bébi, amit addig még nem tudott. Megdicséri, megtapsolja, megsimogatja a fejét, elregéli Apának, a nagyszülőknek, hogy aztán nekik is bemutassa tudományát a csemete, és ők is büszkék legyenek rá. 

Nekem is éppen ilyenektől dagadt a mellem, és egy kavics is legurult a szívemről, mivel Áron 13 hónapos kora után néhány nappal egyik pillanatról a másikra hosszú távú közlekedésre is a mászást használta. Így biztos lehettem benne, hogy nem rontottam el a döntésemmel semmit, ez már nem fogja befolyásolni a későbbi tanulási képességeit, hiszen mindegy, hogy mikor végzi ezt a tevékenységet, lényeg, hogy ne (igen) maradjon ki. Bár azt is olvastam már, hogy az is éppolyan segítség, ha később szándékos mozdulatokkal pótolják a hiányzó korszakot. 

Ilyen körülmények között sétáltunk át a védőnőhöz, mivel a visszafogott súlygyarapodás miatt kíváncsi volt a dekáink számára. Én pedig arra a következtetésre jutottam, hogy náluk semmi nem lehet elég jó. A méretek most viszonylagos elégedettséggel töltötték el, így a jövő hónapot kihagyhatjuk, ám a kislurkó még nem jár kapaszkodás nélkül, nem mond különösebben bonyolult szavakat, nem kóstolt tojásrántottát és tombol benne a szeparációs szorongás. Annyira, hogy amikor kifelé fordítottam, akkor hagyta abba a sírást… 

Arra a felvetésre, hogy használ-e már szavakat, annyira meglepődtem, hogy hirtelen az állathangokat említettem, hogy egy-kettőt ismer közülük. Nem feltételeztem, hogy már meg kéne neveznie tárgyakat. Ezért szokás szerint csak később rémlett fel, hogy azzal kellett volna a védőnő lélegzetét megakasztani, amikor utánam mondta Áron, hogy „névjegykártya”, vagy a nagymamáját utánozva kis híján sorrendbe téve a betűket, hogy „borostyán”. Nem beszélve arról, hogy már vagy fél éve alkalmazta a „nem”, „igen”, „de” egyszerűbb kifejezéseket. A „baba”, „mama” és „papa” viszont nem nagy szám a vizsgáló szerint.

Folytatás hamarosan!

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr2714613342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.