Ugróbéka

A jószándéktól az ég mentsen meg!

2018. december 15. - Ugróbéka anyukája

Főleg, ha a békésen szundikáló gyermekemet ébresztik fel vele. Ami neki is ugyanolyan ajándék (lenne), hiszen ki tudja pihenni magát. És nekünk is egy csöppnyi idő, amíg tudunk mással foglalkozni, esetleg szintén sziesztázni, vagy úgy egyáltalán – létezni.

Amint már említettem, Áronnak volt egy elég hosszú korszaka, amikor nem igazán akart hízni. Evett rendesen, arra szinte sosem volt panasz, egyszerűen csupán nem gyarapodtak a dekái. 

Mi pedig még a születése előtt beszereztünk egy kengurut, hogy tudjuk ciperészni. Közismert precizitásommal átolvastam a használati útmutatót, és az eladó azon figyelmeztetését is betartottam, miszerint 3 hónapos kor előtt nem lehet beletenni a babát – függetlenül attól, hogy 0 hónapos kortól ajánlják a dobozon. Előbb tanulja meg megtartani a fejét, aztán lehet ilyenben hordozni. 

Eljött a forduló, elkezdtük vinni piacozni, vásárolni, hogy én is ki tudjak mozdulni, meg tudjam nézni a választékot, különösen, ha olyan termékről van szó, amit a gyermek fog elfogyasztani. Eleinte többnyire rajtam „lógott”, később Apa is besegített, ahogy növekedett a teher, és olykor ruhákért kellett hajolgatnom, vagy hasonló. 

Szereti a bébi, és ha eljön az ideje, el is álmosodik, majd szenderül benne, rajtunk. Nyilván nem alszik órákon át, de a feltétlenül szükséges mennyiséget letudja. 

Egyszer, amikor már felszínesen aludt, kiértünk a pénztártól, megszólít egy másik anyuka, és ugyan szabadkozik, hogy így ismeretlenül leintett minket (annyiban nem teljesen, hogy egy környéken lakunk), de közli, hogy ahogy a gyerek lába van, az nem jó. Neki van egy barátnője, aki kendőkötögetést tanít, és biztosan tud mutatni olyan kiegészítőt a kengurunkhoz, amivel fel tudjuk rögzíteni a csecsemő combját. 

Köszönetet mondtunk neki, bár legszívesebben melegebb éghajlatra küldtem volna, amiért kipattantak Áron szemei. Mert szerintem még mindig az a legfontosabb, hogy ő remekül érezze magát, és megfelelő időtartamban tudjon relaxálni, végig tudja vinni az alvási ciklusát, és utána kiegyensúlyozottan, nyugodtan, vidáman viselkedjen. 

Persze a lelkiismeret nem hagyott nyugodni, amint hazaértünk, előszedtem a kis füzetet. Leesett a kavics a szívemről, hiszen a kisfiú még nem érte el a széles ülőpozíciónál előírt minimum súlyt. A hölgy is honnan vette, hogy hány hónapos, vagy hány gramm? Rábámulásra lemérte? Annyit sikerült elintéznie, hogy kizökkentette a bébit az aktuális fázisából. 

Eltelt legalább egy évszak, és megjelent a következő jóakaró – egy idős nő személyében. A gyermek ugyanúgy rajtam, természetesen már rég felhúzott lábakkal. Kifelé tartunk az áruházból, a baba bóbiskol. A hátizsákomból hátranyúlva próbálom elővadászni a sapkáját, amikor közeledik felénk a veszély. Párom már hét határon túl. 

A bébi feje némiképp hátrabicsaklik, de azért tartja a nyakának kiképzett, erős anyag. EZ ÍGY NEM JÓ, NEM TESZ JÓT NEKI! Csókolom, hadd haljak már meg anélkül, hogy belebeszélne! Gondolom finoman. Amint megtalálom a fejfedőt – na meg ráadom – és behúzom a cipzárt, talán lesz is szabad kezem arra, hogy megtámasszam. 

Forgatom a szemeimet, forrongok, tudom, hogy mi lesz a vége. A csöppség felriad, és nekem kell elviselnem a későbbi nyűgösségét. Ez a nénit abszolút nem érdekli. Ő csupán akart mondani valamit. (Biztos pedagógus. És szerencse, hogy nem az én anyósom.) Inkább nem válaszolok neki, némán tűröm a sorsom. Hátha azt hiszi, hogy külföldi vagy legalábbis tök hülye vagyok. Aztán hablatyol, hogy milyen aranyos a kicsi. Nem hatódok meg. Néhány mély levegővétel után elindulok, de a gyermek vissza már nem szundít. 

Úgy vélem, a hölgy az a típus, aki ha netán a fia-lánya vagy unokája úgy aludna el a kiságyban, hogy keze-lába kikandikál a rácson, vagy hason felnyomja a fenekét, szépen átrendezi, ahogy neki tetszik, hullapózba. Mert az a szabályos. A kört is négyzetesítené, ha eszébe jutna bonyolultabb dolgokon elmélkedni. 

De mit tettem én, hogy rám lelnek ezek az emberek?! Mindig is hangoztattam, hogy a jószándéktól az ég mentsen meg. Ráadásul általában azok hivatkoznak eme tulajdonságra és cselekedetkiváltó okra, akik képtelenek a logikus gondolkodásra, értelmük és érzelmi intelligenciájuk túl alacsony ehhez. 

Rengeteg mindent mások helyében én is máshogy kezelnék. Ám nem vagyok ott, így hagyom, hogy saját maguk oldják meg a feladataikat, helyzeteiket, problémáikat. 

Segíteni lehet és kell is, de nem minden áron. Ésszel, mértékkel, körültekintéssel. Ha ez nem megy, akkor kérdezzük meg azt, akit támogatni szeretnénk, hogy él-e a lehetőséggel, és milyen módon tudunk könnyíteni rajta. 

A fent említett személyek sem mondtak butaságokat, nyilván a segítőkészség vezérelte őket, azonban nem mérték fel az előidézhető károkat. Például az anyuka félrehívhatta volna a páromat, hogy őt világosítsa fel, vagy megvárhatta volna, míg egy séta alkalmával találkozunk. Az anyó pedig végigstírölhette volna, hogy végzek az aktuális tornagyakorlatommal, hátha magamtól is rájövök, hogy mire kell figyelnem. 

Ám ha mindezek nem esnek meg velem, egy témával kevesebbre futotta volna, és nem másolhatnám ide azt az idézetet, amit legszívesebben mindenhova kiplakátolnék, széjjelkürtölnék már nagyon-nagyon rég: 

„A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!”

(Váci Mihály: Még nem elég!)

És ezek után még ráncigáljak elő egy klisét, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve?

Előkészületben: "Ajándékkérdés"

A bejegyzés trackback címe:

https://ugrobeka.blog.hu/api/trackback/id/tr6814486838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.